A Sátán jön!
Szöveg: Feith László | 2016. március 3. 18:06A géppuska, a szögesdrót és a tüzérség, vagyis a védelem hatékony eszközei alig pár hónappal az első világháború kitörése után a lövészárkokba kényszerítették a katonákat. Kellett egy új fegyver, amely megszünteti a patthelyzetet, és visszahozza a mozgó hadviselést. A britek a lánctalpas mezőgazdasági haszonjárművek hadi alkalmazásában látták a megoldást.
A nyugati hadszíntéren, a Somme folyó mentén, 1916 szeptemberének közepén már két és fél hónapja dúlt a kegyetlen harc a németek, illetve a brit–francia erők között. Az antant július elsején lendült támadásba azért, hogy tehermentesítse a verduni erődrendszer mind szorultabb helyzetbe kerülő védőit. A németeket mindazonáltal nem érte váratlanul a somme-i offenzíva: hírszerzésük idejekorán tudomást szerzett a készülő akcióról, s mivel a frontnak azon a szakaszán 1914 októbere óta nem került sor jelentősebb harccselekményre, bőven volt idő és lehetőség kiépíteni egy erős, többszörösen tagolt védelmi rendszert.
A támadások ennek megfelelően alakultak: már rögtön július elsején a britek 57 470 katonája esett el, sebesült meg, tűnt el vagy került hadifogságba (máig ez hadseregük legnagyobb, egyetlen nap alatt elszenvedett véres vesztesége), s ez a szám az első hónap végéig kilencvenezerre nőtt. A csata tehát a korábbiaknak megfelelő forgatókönyv szerint zajlott: a beásott védelem elleni gyalogsági rohamok rendre összeomlottak, az előrenyomulás nagysága pedig a hatalmas áldozatok ellenére is csak méterekben volt mérhető. Az elgyötört antanterők számára azonban szeptemberben felcsillant a remény, amire egy, a hadellátási és összevonási övezet trénszekereknek fenntartott részében tartózkodó katona így emlékezett vissza: „Meglehetősen sokan voltunk ott, és valaki arra jött, és azt mondta: A háborúnak vége! (…) Csak menjetek tovább vagy fél mérföldet, és látni fogjátok!" A kíváncsi emberek a jelzett helyen egy minden képzeletet felülmúló furcsa, fémből készült monstrumot találtak, ami az akkor húszéves Ernest Ford gyalogos közlegény leírása szerint úgy festett, „mint egy páncéllemezzel burkolt gépkocsi lánctalpakkal. Tankok, mint később megtudtuk".
A prototípus, az „Anya" bemutatójára szigorú titoktartás mellett került sor.
Új harceszköz születik
Az 1914 novemberében véget ért első ypres-i csata óta patthelyzet állt fenn a nyugati hadszíntéren. Az Északi-tengertől a semleges Svájcig húzódott a szögesdrót akadályokkal megerősített, géppuskákkal védett lövészárkok vonala. Irtózatos emberveszteségek bizonyították, hogy micsoda fölényben volt a védelem a támadókkal szemben. 1915. június elsején egy brit műszaki tiszt, Ernest Swinton alezredes a patthelyzet feloldására „páncélozott géppuskarombolók" alkalmazását javasolta a főparancsnokságnak írt felterjesztésében. A gépek alapjául lánctalpakkal felszerelt, edzett acéllemezekkel páncélozott vontatókat kívánt használni, amelyek fegyverzetét géppuskák és ágyúk alkották volna.
A mérnök már korábban is próbálkozott terve elfogadtatásával, s ehhez Maurice Hankey alezredes személyében egy befolyásos támogatót is talált; a Birodalmi Védelmi Bizottság titkára osztotta Swinton elvi elgondolását, miszerint a lövészárok-hadviselést lánctalpas vontatók hadi alkalmazásával lehetne kimozdítani a holtpontról. 1914 végén minderről írásban tájékoztatták a Hadügyminisztériumot, ahonnan a következő rövid választ kapták. „Ha a jelen felterjesztés írója leszállna a fantázia birodalmából a makacs tények világába, rengeteg értékes idő és munka lenne megtakarítható." Levelükről azonban tudomást szerzett az Admiralitás első lordja, Winston Churchill, aki meglátta a Swinton elgondolásában rejlő kiváló lehetőséget, és a haditengerészet költségvetéséből biztosította a fejlesztéshez szükséges pénzt.
Ezzel a brit Mark IV-essel tüzérségi találat végzett.
Polgári területen, nevezetesen mezőgazdasági vontatókon, traktorokon már használtak lánctalpas futóművet, melynek köszönhetően a jármű tömege egyenletesebben oszlott el a talajon. Ez azt jelentette, hogy még egy kifejezetten nehéz gép is fel tudott kapaszkodni a meredek partfalakon, s gond nélkül átgázolhatott a sáros földeken vagy a laza homokon. Az új harcjármű meghajtásáról a Daimler cég 105 lóerős motorja gondoskodott; ezt az erőforrást akkor már sorozatban gyártották, ám teljesítménye éppen csak elegendő volt a nagy tömegű páncélzat mozgatásához. A fegyverzetet géppuskák, illetve a haditengerészettől beszerzett hatfontos, azaz névlegesen 2,72 kilogramm tömegű lövedékeket tüzelő, 57 milliméter űrméretű lövegek alkották; ezeket a test két oldalára hegesztett, zárt, páncélozott, erkélyszerű fülkébe telepítették. A prototípus, az „Anya" 1916. január 16-án tette meg első próbaútját, február 2-án pedig szigorú titoktartás mellett egy bemutatót is szerveztek. Ezen részt vett Lloyd George hadianyagügyi miniszter (a későbbi miniszterelnök) is, aki utóbb ezt írta: „Máig emlékszem az elragadtatott megrökönyödésre, amelyet akkor éreztem, amikor először láttam, hogy ez az esetlen szörnyeteg áttipor a sűrű drótakadályokon, átgázol a mély árkon, és átlendíti hatalmas tömegét a mellvédeken, majd a lövészárkokon. Na végre, gondoltam, megvan a válaszunk a német géppuskákra és szögesdrótra."
A látottak tehát meggyőzték a döntéshozókat: százat rendeltek a gépből, amely a tank (tartály) nevet kapta; részben a formája miatt, részben pedig azért, hogy a harctéri alkalmazásig titokban tarthassák az új haditechnikai eszköz valódi rendeltetését.
A tankok elsődleges feladata az volt, hogy utat törjenek a gyalogság számára.
Gyalogsebességgel
A sorozatgyártott, 9,5 méter hosszú, 5,7 méter széles és 2,4 méter magas Mark I típusból két változat készült: a hatfontos ágyúkkal felszerelt „hím" (male), illetve az ennek oltalmazására szánt géppuskás verzió, a „nőstény" (female). A harcjármű hátuljára felszereltek egy pár, közös tengelyre illesztett fémkereket, amely a kormányzásban segített. Az első tankok rombuszalakúak voltak, testüket mindkét oldalt teljesen körbefutotta a lánctalp. Egyedi formájuknak köszönhetően belehajthattak a gödrökbe, majd ki is tudtak azokból kapaszkodni, s átkelhettek a lövészárkokon is. Tervezésüknél a tűzerő csak másodlagos szerepet kapott, lényegesen fontosabb szempontnak számított, hogy nehéz terepen is megőrizzék mozgásképességüket. A tanknak kellett ugyanis visszahoznia a mozgó hadviselést azzal, hogy letapossa a gyalogság előrehaladását akadályozó szögesdrótokat, s elpusztítja az ellenséges géppuskafészkeket. A sebessége ugyanakkor mindössze 6 kilométer/óra volt, azaz éppen annyi, mint a gyalogló emberé.
A személyzetet nyolc katona alkotta: ketten – a parancsnok és a váltómű kezelője – elöl kaptak helyet, négyen a két oldalra beépített géppuskákat és a hatfontos ágyúkat működtették, míg hátul a két fékező dolgozott. A küzdőtérben helyezték el az óriási, hathengeres motort, mindenféle borítás nélkül, hogy a kezelők könnyen kenhessék a mozgó alkatrészeket. A megoldás hátulütőjeként a legénységet semmi nem védte a keletkező hő és füst ellen. Ebből is látszik, hogy a tervezők ekkor még kizárólag a gép harci képességeire összpontosítottak, alig-alig gondoltak a benne tevékenykedő emberre, aki csupán valami hevesen imbolygó tájképtöredéket látott egy levélbedobó-nyílás nagyságú résen át. Harc közben a bőgő motor és a lánctalpak zaját, az ágyúk egész tankot megrázó dörrenéseit, illetve a géppuskák csattogását egyaránt felerősítette a zárt, fémfalú belső tér. Ilyen körülmények között a legénység tagjai nagyon nehezen tudtak érthetően szót váltani egymással. A motor hője az üzemanyag és az olaj gőzével, valamint a lőporfüsttel együtt egyszerre ingerelte és tompította az érzékszerveket. A parancsnok alig tudott segíteni az irányzónak a célok keresésében és leküzdésében, mert az ideje nagy részében kézjelek segítségével kommunikált a sebességváltó kezelőjével, illetve a hátul a lánctalpaknál az irányváltást végző, fékezőként dolgozó katonákkal, így kommandírozva a tankot.
Sem a Schneider…
A harcjárműveket először 1916. szeptember 15-én, Flers-nél vetették be. A németeknek fogalmuk sem volt, mi történik. „Az ember csak bámult bénultan. A hatalmas szörnyetegek lassan közelítettek meg bennünket, bukdácsolva, dülöngélve, rázkódva, de folyamatosan előrenyomulva. Valaki azt kiabálta, »A Sátán jön!«, és a hír végigfutott az arcvonalon" – mondta egy fogságba esett bajor katona kihallgatása során. Egyesek harcoltak, míg mások halálra rémülten menekültek az összekötő árkokban a második vonal felé; a földet szaggató lánctalpakon közeledő monstrumok elképesztő pszichológiai hatással voltak az ellenségre.
Felemás siker
A csatában ötven tankot terveztek bevetni, de végül csak harminc indult rohamra. Kilenc előretört a gyalogság előtt, és jelentős veszteségeket okozott az ellenségnek, kilenc lemaradt, de hasznosan segítette a tisztogató műveleteket. A nap folyamán öt akadt el árokban vagy gránáttölcsérben, és kilenc állt le műszaki hiba miatt. Első harci alkalmazásuk tehát nem zárult egyértelmű sikerrel, a nyugati fronton állomásozó brit csapatok főparancsnoka, Sir Douglas Haig tábornok mégis újabb tankok beszerzését, illetve egy harckocsihadtest felállítását szorgalmazta. Minden lelkesedés ellenére a harcjárműveket a későbbi csatákban (Arras, Bullecourt, Messines, Passchendaele) elaprózva és fantáziátlanul, nem megfelelő terepen küldték harcba, így nagy veszteségeket szenvedtek.
Eredményesebben használták viszont Cambrai mellett 1917. november 20-án, amikor tüzérségi támogatással egyszerre 476 tank támadta meg a Hindenburg-vonalat. Rövid időn belül sokat nyomultak előre ahhoz képest, hogy a gyalogsági katonák a yardokban mért haladáshoz szoktak hozzá: 9,6 kilométer széles, legmélyebb pontján pedig 3,7 kilométer mély rést ütöttek a német arcvonalba. A tíz nappal később indított ellentámadás azonban visszaállította az eredeti állapotot, s ekkor az antant féltve őrzött új fegyveréből ötven az ellenség kezére került.
…sem pedig a Saint Chamond nem váltotta be a francia reményeket.
A német vezérkar biztosra vette, hogy gyalogsága és ágyúi képesek elbánni az új veszedelemmel. Akkoriban nem képezte vita tárgyát, hogy melyik fél az erősebb: a tüzérségi lövegek nagy hatékonysággal pusztították a tankokat. A Cambrai-nál támadásba küldött harcjárművekből például 179 veszett oda az első napon. Ezek közül harminckilencet a német 213. tábori tüzérezred lőtt ki, amelynek parancsnoka külön kiképezte katonáit a mozgó célok közvetlen irányzással történő leküzdésére. Cambrai ugyanakkor megmutatta, hogy milyen lehetőségek rejlenek a tankok tömeges támadásában.
A britekkel szinte egy időben a franciák is belefogtak saját tankjuk megépítésébe, amelynek a rohamkocsi (char d’assaut) nevet adták. Érdekesség, hogy a két szövetséges nem tudott a másik félnél párhuzamosan zajló munkálatokról. A harcjárműből két variáns jelent meg: a Schneider és a Saint Chamond, ám ezek még annyira sem bizonyultak sikeresnek, mint az első brit típusok. Ezt látva a fejlesztési programot vezető Jean Estienne tüzér ezredes a kétszemélyes, mindössze hattonnás Renault FT rendszeresítését sürgette, amelyet azért terveztek, hogy közvetlen tűztámogatást nyújtson a rohamozó gyalogságnak. A „Szúnyog" gúnynevű harckocsi fegyverét – egy géppuskát vagy egy 37 milliméteres gyorstüzelő ágyút – a teljesen körbe forgatható toronyba építették be, motorja a küzdőtértől elválasztva, hátul kapott helyet, ráadásul olcsón és könnyen lehetett gyártani. 1918 közepén heti hetvenöt gördült le a gyártósorról, míg a fegyverszünet időpontjára 3000 készült el a típusból.
A németek végül felismerték, hogy az antanthatalmak harckocsijaival szemben valami hasonlót kellene kiállítaniuk. A későn megindult fejlesztés eredménye az A7V lett, ám a típusból mindössze húsz példány készült el a háború végéig. Első bevetésükre 1918 márciusában került sor, a korábban Cambrai-nál zsákmányolt brit tankokkal együtt. Az A7V fegyverzetét egy 57 milliméteres ágyú és hat géppuska alkotta, meghajtásáról két, egyenként 100 lóerős Daimler motor gondoskodott, végsebessége elérte a 13 km/h-t, működtetéséhez 18 főre volt szükség. A teknősbékáéhoz hasonlító teste részlegesen eltakarta a lánctalpat, ám ez a kialakítás nemcsak esetlen külsőt adott a harcjárműnek, hanem a mozgékonyságát is rontotta.
A német A7V-ből mindössze 20 példány készült a háború végéig.
Mivel most már mindkét szemben álló fél rendelkezett harckocsikkal, csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor a világtörténelem első tankcsatájára. A nagy pillanat végül 1918. április 24-én jött el, amikor az észak-franciaországi Villers-Bretonneux település közelében véletlenszerűen összetalálkozott néhány brit Mark IV és német A7V. Az összecsapás résztvevőitől származó beszámolók nem egyértelműek, de végül az angolok maradtak a harcmező birtokosai.
A háború végén a brit harckocsihadtest már több mint húsz zászlóaljból állt, ez a szám azonban négyre csökkent a béke beköszöntével. „A tank tulajdonképpen szörnyszülött volt. A körülmények, amelyek életre hívták, kivételesnek mondhatók, és nem valószínű, hogy újra kialakulnak. Ha pedig mégis, megbirkózhatunk velük más eszközökkel is" – jelentette ki az 1919. december 17-én tartott előadásában Sir Lewis Jackson vezérőrnagy, a Hadianyagügyi Minisztérium lövészárok-hadviselési és ellátási részlegének igazgatója. Bár a harckocsi valóban nem bizonyult a háborút eldöntő csodafegyvernek, a jövőt illetően a tábornok nem is tévedhetett volna ennél nagyobbat.
(Forrás: Robert Kershaw: Harckocsizók, Akadémiai Kiadó, 2014.)
Fotó: archív
Forrás: Magyar Honvéd 2016. február
