Kézi ütőerő

A gránátvetőkkel kapcsolatban a kezdetekkor két elvárást fogalmaztak meg: a repesztestbe csomagolt robbanóanyagot egy kézigránátnál messzebbre kellett juttatni, lehetőség szerint minél pontosabban. Ehhez már az első világháború során megjelentek a megfelelő gránátok, amelyeket a gyalogsági puskák csövére illesztve (esetleg a gránátra csatolt hosszú, vékony fémrudat a csőbe dugva) lehetett indítani. Ehhez egy speciális, lövedék nélküli töltényt kellett használnia a katonának. A több hadsereg által is alkalmazott megoldásnak persze árnyoldalai is voltak, illetve vannak (hiszen ezek a fegyverek ma is léteznek): mindenekelőtt a gránátok mérete miatt nehezebb a célzás. A különleges indítólőszer alkalmazásából adódóan pedig nehézkes volt a fegyver használata, ha már közel járt az ellenség.
A hátrányokkal együtt a második világháborúban is szerepet kaptak a puskákra, karabélyokra erősített gránátok. Sőt, a mai napig is léteznek gépkarabély csövéről indítható változatok. Igaz, itt már általában normál lőszert alkalmaznak, amelyet a gránát alsó része „fog meg", vagy a robbanótest kialakítása miatt átrepül azon.

Napjaink modern gránátvetői már nem csak a klasszikus repesz-romboló lőszereket alkalmazhatják. A katonák kumulatív páncéltörő, gyújtó vagy termobarikus gránátok között válogathatnak, míg a rendfenntartó szervek gránátvetőit kezelő egyenruhások számára könnygázgránátok széles választéka áll rendelkezésre.

Mára már sokkal elterjedtebbek a gépkarabélyokra felerősíthető gránátvető rendszerek. Mivel ezek kifejlesztése és gyártása nem különösebben bonyolult, sok ország rendelkezik saját változattal. A világ talán leghíresebb, de mindenképp a mozivásznon legtöbbet szereplő fegyvere az M203. Az M79-est felváltó, 1968-ra elkészült, éles körülmények között először Vietnamban alkalmazott eszköz a NATO-szabvány szerinti 40 milliméter űrméretű gránátot használja. Az M203-as sokáig az M16-os gépkarabély legfontosabb kiegészítőjének számított. Az egylövetű, könnyen kezelhető fegyvernek számos vállfaja létezik, így a széles körben elterjedt M4-es gépkarabélyhoz optimalizált, rövidebb M203A1 és a Picatinny-sínekhez rögzíthető modifikáció is. Az M203-ast egy jól képzett lövészkatona 150 méterig pontcél, 350 méterig pedig terület ellen képes hatásosan alkalmazni.
Váltótípusa, az XM25 látványos és drága kudarcot vallott. A sci-fi filmekbe illő kialakítású, félautomata, hat lőszeres tárral gyártott fegyver 25 milliméteres gránátokkal kompatibilis. Az eredeti tervek szerint az XM25 az XM8 5,56 milliméteres gépkarabéllyal és az XM104 számítógépes célzórendszerrel együtt alkotta volna az amerikai katonák leendő, az M16/M203 párosát leváltó szuperfegyverét.

Az XM25 gránátja a kilövés során megkapja a célpont pontos helyét, így elméletben a levegőben, az ellenséges katona fölött robban fel. Ez a precizitás ellensúlyozza a kisebb méretből adódó csekélyebb rombolóerőt. Az 500 méterig nagy pontossággal alkalmazható fegyver a tesztelési szakaszig jutott el, rendszeresítése (részben magas ára miatt) nem várható.
Az M203-asra adott szovjet válasz a GP–25 gránátvető volt. Az AKM-család és az AK–74-es gépkarabélyok csöve alá rögzíthető fegyver is 40 milliméteres gránátokat használ. A továbbfejlesztett változat, a GP–30 könnyebb, egyszerűbb kialakítású és olcsóbban is gyártható. Az öt méteres körben pusztító repeszgránátokkal 150 méterig lehet pontosan célozni. Németország sem maradt le: a korábbi, HK–79-es gránátvetőket a G36-os gépkarabélynál már az elődhöz hasonlóan 40 milliméteres, 150 méter hatótávolságú AG–36 váltotta le. A legfrissebb, AG–C/EGLM változat pedig akár az M16A4 és M4 gépkarabélyokhoz is illeszthető. Az egyre modernebb fegyverzetet gyártó Kínát sem érdemes kihagyni: a QLG–10 a Type 95-ös, míg a QLG–10A a Type 95-1 gépkarabély alá függeszthető. Az exportra is gyártott gránátvetők 35 milliméteres gránátokkal üzemelnek, a kínai források szerint maximum 430 méter a hatásos lőtávolságuk (itt vélhetően területcélra kell gondolni).

Célszerszámok

Nagyobb tűzerőt képviselnek a forgó- vagy szekrénytáras gránátvetők, amelyekkel sokkal gyorsabban lehet több gránátot a célpontra kilőni, mint a cső alatti, egylövetű változatokkal. Igaz, hátránya is van a megoldásnak: a nagy méretű fegyver mellett a lövészkatonának egy gépkarabélyt is cipelnie kell, hiszen a gránátvető nem alkalmas a közelharcra. Az amerikai tengerészgyalogság M32 típusú, hatlövetű gránátvetője Afganisztánban bizonyított először. A dél-afrikai Milkor által kifejlesztett 40 milliméteres fegyver sokkal nagyobb, azonnal használható tűzerőt jelent a szakasz számára, mint az addig alkalmazott M203-asok. Olyannyira bevált, hogy az amerikai különleges erők parancsnoksága egy, a sajátos követelményeknek jobban megfelelő változatot is hadrendbe állított. A fegyvert több Picatinny-sínnel szerelték fel, optikai célzórendszerrel is ellátható, ezáltal nagyobb távolságra is pontosabban tüzel.
A kínai hadsereg is rendelkezik hasonló, 5–15 gránátot befogadó tárral is felszerelhető fegyverrel.

A NORINCO LG6 szintén 40 milliméteres lőszereket használ. Szintén rendelkezik Picatinny-sínekkel, így az optikai célzórendszer mellett akár mellső markolat is felszerelhető.
Oroszország is az M32-eshez hasonló felépítésű, hatlövetű fegyver mellett döntött. Az RG–6 első pillantásra az M32-es kevésbé elegáns kidolgozású változatának tűnhet, nem véletlenül. A klasszikusan „oroszos" külsejű, 40 milliméteres gránátvetőt az orosz különleges erők után több más egység is megkapta és alkalmazta is, például Csecsenföldön. Érdekes konstrukció a dél-afrikai Denel cég PAW–20 fegyverrendszere. A 20 milliméteres gránátokkal üzemelő félautomata fegyver inkább hasonlít egy gépkarabélyra, mint gránátvetőre. A szekrénytárba hét gránát fér el. A 300-400 méteres távolságban is pontos eszközt számítógéppel integrált célzórendszerrel látták el. A fegyver Picatinny-síneire éjellátó célzórendszer is szerelhető.

Maximális ütőerő

Külön kategóriát képviselnek az automata gránátvetők. Igaz, a nagy tűzgyorsaság mellé nagy tömeg is jár, így ezek a fegyverek jellemzően a tűztámogató egységek fegyverzetét alkotják. Az automata gránátvetőket gyakran használják járművekre szerelve, legyen szó helikopterről, páncélozott csapatszállító járműről, HMMWV-ről vagy folyami őrhajóról.
Afganisztánban még a Mi–8-as csapatszállító helikopterek ajtajába szerelve is használták a 30 milliméteres AGS–17 automata gránátvető AG–17A jelű változatát. A háromlábú acélállványra szerelt fegyver elméleti tűzgyorsasága 350-400 lövés percenként, s repesz-romboló gránátjaival nagy szolgálatot tett Afganisztánban, majd később a csecsenföldi és a dagesztáni küzdelmekben is. Ma már inkább a modernizált utód, az AGS–30 tűnik fel a hadszíntereken. Kifejlesztésénél lényeges szempont volt a tömegcsökkentés, hogy az eszközt gyalogsági tűztámogató fegyverként is alkalmazhassák.

A vietnami háborúban debütált a 40 milliméteres, szintén széles körben használt amerikai Mk. 19 automata gránátvető, amely (a zsákmányolt és a Szovjetunióba jutott példányoknak köszönhetően) az AGS–17 ihletője is lett. A fejlesztés során az M79 egylövetű gránátvető tűzerejének megtöbbszörözé­se volt a cél. Az Mk. 19-es elsőként az UH–1C felfegyverzett szállítóhelikoptereken és a PBR folyóvízi őrhajókon debütált, a továbbfejlesztett, állványra szerelhető Mk. 19 mod.3 pedig már a lövészkatonák tűztámogató fegyvereként szolgált. Utódja a szintén 40 milliméteres Mk. 27 mod.0 gránátvető lett, amely elsőként a különleges erőknél jelent meg. Az éjjellátó optikai célzórendszerrel is felszerelt fegyver 32 vagy 48 lőszert tartalmazó hevederrel használható gyalogsági fegyverként, illetve járműre szerelve.

Forrás: Magyar Honvéd, 2015/7.