Rejtőzködők

Szöveg: Trautmann Balázs | 2015. november 25. 9:31

Ha az ellenség nem lát, előnyben vagyok. A hadviselés egyik alapigazságát gyakorlatilag minden esetben igyekeznek kihasználni, legyen szó lövészkatonáról, hadihajóról, bombázó repülőgépről vagy harckocsiról.

A hadviselésben egészen az első világháborúig a színes egyenruhák, a sujtások és a ragyogó páncélzatok domináltak. A világégés harcai azonban nagyon hamar megmutatták: akit messziről látnak, azt hamarabb meg is ölik. A szemben álló felek gyorsan alkalmazkodtak a modern hadviselés megváltozott követelményeihez, s megjelentek az olyan, mára már legendássá vált, a katonák rejtőzködését segítő színek, mint a híres német „feldgrau", azaz hadszíntéri szürke. A lövészkatonák után nem sokkal a technikai újdonságok, így a harckocsik, a repülőgépek is rejtő színekbe öltöztek. A második világháborúban elsősorban a keleti fronton jelentek meg a különböző foltmintákat követő festések a harckocsikon, illetve a német katonák egy részének egyenruháján. A különböző hadszíntereken élet-halál harcot vívó légierők repülőgépeinek többsége szintén kapott valamiféle kezdetleges álcázó festést.

A Ratnik-rendszer, az orosz lövészek új rejtőruházata.

1945 után egyre szélesebb körben terjedtek el az egy-egy harctérnek megfelelő mintázatú ruházatok. Jellegzetes példaként említhetők az amerikai hadsereg Vietnamban használt „tigriscsíkos" egyenruhái, vagy a nyugat-európai, illetve a sivatagi terepviszonyok követelményeinek megfelelően „foltozott" egyenruhák, amelyek a mai napig felfeltűnnek a civil élet divatjában is. A jelenleg is fejlesztés alatt álló egyenruhák, mint amilyen az orosz Ratnyik-rendszer második generációja, valamint az izraeli Fibrotex cég speciális, több spektrumban is rejtőzködést biztosító anyagai már az infravörös tartományban is segítenek rejtőzni a katonáknak. Ehhez nem csupán a színekkel, de az anyagokkal is varázsolni kell. Hamar kiderült ugyanis, hogy a hagyományos, eddig alkalmazott műszálas anyag szinte világít még az egyszerű, kereskedelmi forgalomban kapható infravörös kamerák előtt is. Márpedig a 21. században feltételezhető, hogy az ellenséges erőknél ezeknél fejlettebb, hősugárzást észlelő eszközök lesznek.

Hamarosan kivonják a hadrendből a pixeles amerikai egyenruhát.

Lánctalpas lopakodók

Valamivel komplikáltabb feladat egy harckocsi vagy más harci jármű elrejtése az ellenséges szemek elől. A második világháborúban már teljesen megszokott volt, hogy télen, a havazások után a harckocsikat fehérre festették, meszelték. A járművek megfelelő színű festése a mai napig alapvető eleme álcázásuknak, de közel sem az egyetlen. Minden harckocsizó megtanulja persze a természet nyújtotta anyagokkal (faágak, cserjék, sár, fű) végrehajtott álcázás művészetét. Ma már azonban komolyabb álcázórendszerek is rendelkezésre állnak, amelyek akár egy 60 tonnás lánctalpas behemótot is képesek „eltüntetni". A SAAB erre a célra szállított több hadseregnek a Barracuda mobil álcázórendszerből, amely alkalmas a harckocsi vagy más, a rendszerrel felszerelt katonai jármű radar- és hőjeleinek csökkentésére. A speciális kialakítású és különleges anyagokból készített álcaháló-rendszer természetesen a megrendelő igényeinek megfelelő terepszínt kap, így a vizuális álcázás követelményeinek is eleget tesz.

Még tesztelik a kínai J–31-est.

Ma már a piacon elérhetők olyan rendszerek is, melyek a harckocsik hajtóművének hőjeleit csökkentik. A turbodízeles motorok kipufogófüstje vagy a gázturbinák égésgázai ugyanis alapesetben óriási, könnyen felderíthető infravörös jelet generálnak. A kilépő gázok hűtése vagy a forró gázok elterelése növeli a harckocsik túlélőképességét (ezt a módszert alkalmazzák a helikopterek gázturbináinál is). S persze nem szabad elfeledkezni a füstgránátokról sem: igaz, ezek használata csak ideiglenes álcázást jelent.

PAK-FA, az orosz „lopakodó".

Légüres tér

A leglátványosabb álcázási megoldásokat kétségkívül a repülőgépek használják. A nagy magasságban és nagy sebességgel repülő sugárhajtású repülőgépek sérthetetlenségének a légvédelmi rakétarendszerek elterjedése vetett véget. A vietnami háborúban nemcsak a délkelet-ázsiai dzsungelvilágnak megfelelő álcázó festés jelent meg, de az első, nehezen észlelhető repülőgép is. Az átépített vitorlázó repülőgépekből kialakított YO–3A megfigyelő repülőgépek éjjel hangtalanul közlekedhettek az ellenséges terület felett: háromszáz méter távolságból már nem volt emberi füllel hallható hangja e repülőgépeknek. Hatékonyságukat bizonyítja, hogy a kilenc gépből álló flotta a 14 hónapos szolgálat alatt egyetlen veszteséget sem szenvedett el. Az SR–71 Blackbird stratégiai felderítő repülőgép nem csupán a hangsebesség háromszorosával volt képes száguldani, de különleges kialakítása és festése a radarhullámok ellen is bizonyos fokú védelmet nyújtott. Igazi „lopakodóként" azonban az esetlen kialakításúnak mondható, speciális, a radarsugárzást részben elnyelő festése miatt koromfekete F–117A Nighthawk vált elsőként ismertté. A kifejezetten bombázó feladatok végrehajtására tervezett repülőgép jellegzetes, élekben és csúcsokban gazdag alakját a radarhullámok szétszórásának igénye indokolta. A repülőgép hajtóműveinek hőjelét is igyekeztek álcázni, így a gép nem kapott utánégőt, és a gázsugárhoz is hűvösebb levegő keveredett a kiömlők kialakítása miatt.

F–117A: a „lopakodó-technológia" első igazán sikeres képviselője.

Ma már azonban a „repülőgépszerűbb", nehezen észlelhető típusok uralják a levegőt. Az élen itt is az Egyesült Államok jár: a B–2A Spirit stratégiai bombázó repülőgép mellett hadrendben áll már az F–22 Raptor vadászgép és az újabb, földi célpontok elleni harcra optimalizált F–35B Lighnting II vadászbombázó repülőgép is. Oroszországban egyelőre csak igen lassan halad a Szuhoj T–50 PAK-FA prototípusának berepülése. Kína is jelentkezett, rögtön két típussal: a Csengdu J–21, valamint a kisebb méretű, de szintén két hajtóműves Senjang J–31 berepülési programja is folyamatosan halad előre.

Régi és új: az évek során alaposan megváltozott a „lopakodó" hadihajók kialakítása.

Tengeri bújócska

Egy hadihajó elrejtése – hasonlóan a harckocsiéhoz – nem egyszerű művelet. Itt érdemes kettéválasztani az álcázási feladatokat vízfelszíni és víz alatti hajótípusokra. A tengerek hullámain ringatódzó hajók legnagyobb ellensége a radar: a nagy hatótávolságú felderítő radarrendszerek ugyanis földrajzi akadályok híján (persze a Föld görbületét és az adóegység teljesítményét figyelembe véve) igen nagy távolságból képesek észlelni a hagyományos építésű, nagyméretű hadihajókat. Ennek megfelelően az álcázás legfontosabb és leghatékonyabb eszköze a hajótest „lopakodó" kialakítása, illetve a hajó fegyverzetének, rendszereinek eltüntetése a nyílt fedélzetről; az utóbbival csökkenthető a radarhullámokat visszaverő felület. Szintén járható út a hajó méretének csökkentése – kisebb hajó, kisebb céljel. Hasonlóképpen fontos feladat a tengeralattjárókat célra vezető hanghullámok, vagyis a zajjel csökkentése. Ezt elsősorban a hajócsavar, illetve a meghajtó-rendszer megfelelő kialakításával lehet elérni.

A tengeralattjárók esetében a hajótest speciális kialakítása és beburkolása, a hajócsavar vagy hajócsavarok egyedi formája szintén a zajjel minimalizálását szolgálják. Természetesen kihasználják a különböző hőmérsékletű vízrétegek nyújtotta rejtőzködési lehetőségeket is.

A kísérleti SEA SHADOW: ennél „lopakodóbb" hajót nehéz lenne elképzelni.

Egy másik speciális terület a mágneses észlelés megnehezítése, elkerülése. A nagy nyomásnak ellenálló, különleges acélból készített, nagyméretű hajótestek ugyanis helyi torzulásokat okoznak a Föld mágneses terében. Ez a mágneseseltérés-detektorral (MAD) felszerelt tengeralattjáró-vadász repülőgépek személyzetének dolgát megkönnyíti, hiszen a víz alatt is észlelhetővé válnak a hajók. A torzulás elkerülésére a tengeralattjárókat szárazdokkokban rendszeresen elektromágnesekkel demagnetizálják; ezt az időigényes és drága eljárást azonban gyakran el kell végezni. A másik lehetőség a nem mágneses fémötvözetekből készített hajótest: a szovjet haditengerészet több hajótípusa is részben titánból épített törzset kapott, csökkentve a hajók mágneses észlelhetőségét. Igaz, ez talán még a demagnetizálásnál is költségesebb mulatság; nem véletlen, hogy a megoldás nem terjedt el szélesebb körben.