Tíz jármű, amelyet katonák és civilek egyaránt szeretnek

Jeep

Ez a válogatás fabatkát sem érne, ha nem a híres amerikai terepjáró-klasszissal, a Jeeppel kezdődne. A könnyű, négykerék-meghajtású járművet katonai célokra tervezték. A második világháborúban olyan jól teljesített, hogy Eisenhower tábornok méltán mondhatta, hogy „a C−47-es, a bazooka és a Sherman harckocsi mellett a Jeep volt a második világháború egyik legfontosabb fegyvere". Mivel a közúti járművek hazaszállítása drága megoldásnak mutatkozott, a világháború után az amerikai csapatok egyszerűen Európában hagyták járműveiket. Így rengeteg Jeepet hagytak Angliában is, ahol a gazdák hamar megszerették az olcsó és igénytelen katonai járművet, amelyet nemritkán szántásra is befogtak a traktort nélkülöző földművesek. A Jeep így rövid idő alatt olyan népszerű lett, hogy neve ma már a terepjáró szinonimája. Az elejére szerelt hűtőrács azóta szintén levédett márkajeggyé vált.

DC−3

Ha a Jeep volt a második világháború legnépszerűbb amerikai autója, akkor a szállító repülőgépek terén a DC−3 érdemelte ki ezt a címet. A típus a polgári légiközlekedésben és a légierőnél is nagy karriert futott be. A háború alatt két fő altípusa alakult ki, a teherszállító C–47 Skytrain, illetve a sebesült- és csapatszállító C–53 Skytrooper. A legyártott repülőgépek többsége C–47 volt. Nagy-Britanniának is szállították a típust, itt a hivatalos neve Dakota volt. A típust licencben gyártották a Szovjetunióban, kezdetben PSZ–84, majd Li–2 típusjelzéssel, így jutott el később Magyarországra is. A háború után világszerte elterjedt, mivel rengeteget gyártottak belőle, a légierőtől szinte fillérekért meg lehetett vásárolni. A kétmotoros utasszállító a legtöbb légitársaság színeiben repült világszerte. Bár a sugárhajtású repülőgépek elterjedése később a forgalmasabb légiutakról kiszorította, eldugott helyeken és szegényebb országokban még mindig használják ezt az elnyűhetetlen konstrukciót.

UAZ−469

A keleti blokk Land Roverének is nevezett terepjárót a szovjet Vörös Hadsereg és a Varsói Szerződés tagállamai részére fejlesztették ki az Uljanovszki Autógyár konstruktőrei. A tervezők az ejtőernyős deszantcsapatok igényeit is szem előtt tartották a munka során, így született meg az egyszerű szerkezetű, pofonegyszerűen karbantartható jármű, amelynek legjobb tulajdonságai  a szinte bármely terepen való megbízható üzemelés és a könnyű vezethetőség. A terepjáró amerikai vetélytársához hasonlóan gyorsan elterjedt mind a katonai, mind a polgári piacokon. Bár a mai világban üzemanyag-fogyasztása magasnak tűnik, és a környezetvédelmi előírások miatt a polgári változat gyártását megszüntették, néha még lehet látni egy-két példányt az utakon. A járművet a Magyar Néphadsereg is rendszeresítette az 1970-es években, illetve napjainkban a Magyar Honvédség is szolgálatban tartja.

Kamov Ka−26

A jellegzetes, koaxiális rotorelrendezésű helikopterrel mindenki találkozhatott, aki vidéken látott már szúnyogirtást vagy mezőgazdasági célú permetezést. A messziről hatalmas szúnyogra emlékeztető forgószárnyast a nyolcvanas évekig gyártották az ulan-udei repülőgépgyárban és a kumertaui repülőgépgyárban. Leginkább mezőgazdasági munkákra, például permetezésre, műtrágyaszórásra alkalmazták, de használták személyszállításra és katonai célra, futárfeladatokra is. A Szovjetunióban, az Német Demokratikus Köztársaságban és Magyarországon a belügyi szervek is használták. A Varsói Szerződés tagállamai közül katonai feladatkörre egyedül Magyarország rendszeresítette az 1970-es évek elején. A Magyar Néphadsereg 22 darab Ka–26-os helikoptert használt főleg futár- és sebesültszállító feladatok ellátására.

Antonov An−2

Csaknem húszezer darabot gyártottak belőle, a mai napig számos feladatkörben használják, és akik repültek már vele, azt mondják, ez a legkezesebb gép a világon − ez az Antonov An−2. Tervezője, a híres Oleg Antonov a szovjet mezőgazdasági és erdővédelmi minisztérium pályázatára készítette el egy elsősorban mezőgazdasági feladatokra szánt, könnyű szállító repülőgép terveit 1946-ban. Ezt később módosították, ekkor kapta az An−2 típusjelet is. Bár ekkor már rég eljárt az idő a kétfedelű repülőgépek felett, az An−2 olyan kiválónak bizonyult, hogy gyorsan elterjedt világszerte. Az An−2-esek Magyarországon az Ancsa becenevet kapták. Használták őket a honvédségnél, a mezőgazdasági és a sportrepülés, a térképészet és a mentőrepülés területén is. A lomha, de megbízható gépet számos országban ma is használják ejtőernyőzésre, szállítmányozásra, sétarepülésre, hogy csak néhányat említsünk a gépben rejlő lehetőségek közül.

De Havilland Mosquito

A De Havilland Mosquitót a második világháború alatt gyártották a Royal Air Force-nak. A britek előszeretettel használták éjszakai vadászként, fotófelderítőként, vadászbombázóként és nagy hatótávolságú bombázó-elfogóként, sőt U-Boot vadászként is. Könnyű faszerkezetének és erős motorjának köszönhetően olyan gyors volt, hogy nem volt szüksége lövészekre, lövésztornyokra, mert sebességben egyszerűen lekörözte az ellenséges vadászokat. A veszteségi statisztikái messze jobbak voltak, mint bármely más bombázóé, és mindemellett a legalkalmasabb volt távolsági, precíziós bombázásokra is. Azt, hogy a háború után a civil szférában is feltűnhetett, elsősorban nagy sebességének köszönhette. Bár ekkor már kezdtek elterjedni a sugárhajtású repülőgépek, ezek igen sokba kerültek, így akik nem tudtak megengedni maguknak egy ekkora kiadást, de gyors és megbízható magánrepülőgépet akartak, azok igényeit tökéletesen kielégíthette egy átalakított Mosquito.

Csepel D−344

Mára fogalommá vált a Csepel Autógyár egykori világhírű teherautója. A kocsi tervezését 1957-ben kezdték, típusjelzésként a D−344-est kapta. A „D" a dízelüzemmódra, a 3-as a gépkocsi háromtonnás teherbírására , a 44 pedig a négykerék-meghajtásra (4×4) utalt. Gyártották a hagyományos platós változatban, de létezett billenőplatós és műhelykocsi-változat, továbbá nem egy speciális felépítménnyel szerelt D−344-es is legördült a futószalagról. Továbbfejlesztett változatai között még 20 kW-os generátorral fölszerelt műhelykocsi és ötezer liter víz szállítására alkalmas tartálykocsi is szerepelt, melyet egyébként jemeni exportra szántak. Ezeket az ottani melegebb és szárazabb időjárás elviselésére is fölkészítették. A katonák szerették a Csepel teherautót, mert szinte minden akadályt képes volt leküzdeni, és könnyen szerelhető volt,  mivel motorsátrának felnyitása után egyszerűen elérhették a motort és a segédberendezéseket.

Junkers Ju 52

A hárommotoros szállító- utasszállítógépet a harmincas években állították szolgálatba Németországban, és a második világháború végéig folyamatosan gyártották. Bár ez idő alatt készültek modernebb típusok is, egyik sem tudta leváltani a Tante Ju becenévre hallgató igáslovakat. A háború után több országban is előszeretettel alkalmazták, Svájcban például egészen a nyolcvanas évek elejéig szolgálatban volt, napjainkban is fellelhető még számos repülőképes példány. Hazánkban a Magyar Királyi Honvéd Légierő és a MALERT színeiben repült. A légierőhöz először polgári használatból kerültek át a szállítógépek, később pedig licencgyártással már Magyarországon is gyártották. A hazai gyártású változat eltért a szériaváltozattól, a törzs hátsó részén, felül, körsínen egy, továbbá az oldalablakokban két géppuskát helyeztek el.

Bell UH−1

A Bell UH−1 Iroquois − azaz a Huey − a vietnami háború egyik szimbóluma volt. A valóságban azonban sokkal több annál: forradalmasította a helikopterek szerepét. A hadsereg hamar rájött, hogy a Hueyt nem csak mentési célra tudja felhasználni, ezért kidolgozták a C jelű, támadóhelikopter-szerepre szánt változatot. Vietnamban már a meghosszabbított törzsű D változatot állították szolgálatba. A gépek maximális sebessége 220 km/h volt, hatósugaruk több mint ötszáz kilométer, legnagyobb repülési magasságuk közel hatezer méter. A többcélú katonai szállító helikopterekből rengeteget gyártottak az elhúzódó háború alatt, amelyek ezután világszerte elterjedtek. Számos hadseregben szolgálnak a mai napig, de használják őket tűzoltásnál, kutató- mentő szerepkörben és még számos egyéb feladatra.

Il–14

A Szovjetunióban az ötvenes évek elején merült fel az igény egy olyan kétmotoros, kis hatótávolságú repülőgép iránt, amely egyaránt használható katonai szállítógépnek és civil utasszállítónak. Ekkor született meg az Il–14, amely olyan jól sikerült, hogy a belföldi és nemzetközi légiforgalomban is gyorsan elterjedt. A Szovjetunión kívül Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban és Kínában is gyártották. Bár a modernebb, gázturbinás sugárhajtóművekkel és légcsavaros gázturbinákkal felszerelt utasszállító repülőgépek az 1960-as évek elejétől hamar kiszorították a polgári légiközlekedésből, azonban katonai és olyan speciális helyszíneken, mint a szovjet sarkvidéki légiflotta, még az 1980-as években is használták. A típusból készültek speciális felszereltségű, VIP-kivitelű változatok is. Az iráni sahnak ajándékozott gépben például fürdőszoba is volt.