Göbbels jéghegye
Szöveg: Révész Béla | 2020. május 16. 17:08A Titanic filmes feldolgozásával sok rendező és producer próbálkozott a filmtörténelemben. A legismertebb és leglenyűgözőbb James Cameron 1997-es klasszikusa, de a futottak még kategóriában is elég népes a mezőny. Kevésbé közismert tény, hogy a második világháború közepén a németek is elkészítették a maguk változatát.
Az egész világot sokkolta a hír 1912. április 15-én a Titanic elsüllyedéséről. A jéghegynek ütközött óriást elsüllyeszthetetlennek hirdették és hitték, ám rögtön az első útján hullámsírba merült, magával rántva a halálba ezerötszáz utast is. A filmesek persze nem mehettek el szó nélkül a téma mellett, a katasztrófát számtalan alkalommal próbálták (több-kevesebb sikerrel) feldolgozni. A teljesség igénye nélkül: még 1912-ben elkészült egy 10 perces alkotás, a főszerepben azzal a Dorothy Winifred Gibsonnal, aki valóban ott volt a hajón a végzetes éjszakán. 1953-ban Titanic címmel forgattak óriási bukást Hollywoodban, 1957-ben Roy Ward Baker keze alól került ki a Titanic éjszakája, a hetvenes években egy gyengébb verzió készült S.O.S. Titanic címmel, 1996-ban pedig egy bukásra ítélt tévéfilm jelentette a „még egy bőrt lehúzunk" filozófiáját. Hogy aztán egy évvel később a nézők tátott szájjal bámulják a mozikban Cameron Oscar-tengerrel elárasztott szupermoziját.
Volt még valaki, aki fantáziát látott a történetben, ez pedig nem volt más, mint Joseph Göbbels, a náci Németország propagandaminisztere. Göbbels pontosan tudta, mekkora propagandalehetőség van a filmekben, és igyekezett ki is használni azokat. (Naplójában megemlíti, hogy Hitlerrel Disney-rajzfilmeket néztek, s mindent megpróbáltak, hogy Németországban is készülhessenek hasonló alkotások – természetesen kellően átitatva a propagandával -, de igyekezetük nem járt kirobbanó sikerrel.) Hogy a Titanic történetét miért akarta annyira megfilmesíteni a háború közepén, az nem annyira egyértelmű, mindenesetre a rá jellemző alapossággal és vehemenciával vágott bele a dologba. Alapkoncepciója az volt, hogy a britek orra alá dörgölje: Mr. Ismay, a hajó tulajdonosa okozta a Titanic pusztulását, mert a profit és a reklám érdekében kényszerítette Smith kapitányt a lehető legnagyobb sebesség elérésére, értsd: a pénz mindennél, még az emberi életnél is fontosabb a britek mocskos világában. Ha már az anyagiak szóba kerültek: Goebbels nem fukarkodott a gyártási költségeknél, a sztárgázsik mellett forgatási helyszínnek a Cap Arcona nevű óceánjárót biztosította – míg statisztáknak nemes egyszerűséggel a frontról visszahívott katonákat vezényelt ki. (Akik aztán annak rendje és módja szerint folyamatos ivásba és tivornyázásba kezdtek, időnként ellehetetlenítve a forgatást.) Rendezőnek Herbert Serpint nevezte ki, aki azonban elégedetlen volt az eredeti forgatókönyvvel, így az írói posztra Walter Zerlett Olfenius érkezett. A forgatási nehézségek mellett a direktornak éppen vele gyűlt meg a legjobban a baja, Zerlett ugyanis lelkes nemzetiszocialistaként Serpint jelentgette fel lépten-nyomon rendszerellenes gondolataiért, egészen addig, amíg a rendezőt le nem tartóztatták, hogy aztán zárkájában felakasztva találják egy napon. (Nem tudni, önkezével vetett-e véget életének, vagy meggyilkolták.)
A német Titanic című filmet soha nem mutatták be hazájában. Bár rekordköltségvetéssel készült rekordlátványosságnak, Göbbels végül betiltotta. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy a tömegjelenetek pánikhangulata negatív érzéseket kelthetett volna a német nézőkben. A háború végén az oroszok és a britek is szereztek másolatot a filmből, és fel is használták annak néhány jelenetét saját alkotásaikhoz.
A történet pedig valóban tragikus véget ért. A Cap Arcona 1945. május 3-án, telezsúfolva a koncentrációs táborokból összegyűjtött foglyokkal, egy brit légitámadás következtében süllyedt el. Mindössze háromszázötvenen élték túl a támadást. Sokkal kevesebben, mint a Titanic katasztrófájánál.
