Halott jövő – Mel Gibson: Apocalypto

Szöveg: Révész Béla | 2020. április 26. 17:40

Gibson mesterművét sokat bírálták „öncélú” brutalitása miatt. Pedig éppen az erőszak ábrázolása szükséges a film végének érzelmi feldolgozásához. Az Apocalypto monumentális alkotás a teljes hiábavalóságról és arról, mennyire aprócska az ember, még ha óriásnak is képzeli magát.

Harmadik „nagy" filmjét rendezte meg Mel Gibson 2006-ban az Apocalyptóval. A Rettenthetetlennel stílust teremtett direktor a Passióban járatta csúcsra a látványt, amit nem biztos, hogy akartunk látni, de muszáj volt, s azóta se merünk másképpen gondolni arra a történetre. Az Apocalyptóban aztán kihasználta az ismeretlen misztikum iránti rajongást: a maja kultúrát hozta be témának, annak minden szépségével és brutalitásával.

Az Apocalypto történelmi film, s bár sok hibája van a hitelesség terén, Gibson ezt általában egy vállrándítással elintézi. Ahogyan a Braveheart esetében, ezúttal sem rendhagyó kultúrelőadást akart tartani, inkább egyfajta vanitatum vanitasként mutat be egy történetet, amelynek törvényszerűen nem lehet happy endje.

Ha már vég: kötelező leírni a film indításakor látható Will Durant-idézetet. „Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát." Azóta is vakarom a fejem, hogy mit akart ezzel Gibson mondani, mert a filmben ábrázoltakhoz vajmi kevés köze van. Tény, hogy a maja civilizáció a spanyol hódítók érkezésekor már erősen hanyatlóban volt, a társadalom felépítése pedig olyan szinten bomlott fel, hogy a konkvisztádoroknak nem volt nehéz dolga uralmuk alá hajtani mindent és mindenkit arrafelé, ám a filmből ez nehezen derül ki.

Egyetlen cselekményszálat látunk pazar kivitelezésben, egy egyszerű történetet, amely semmi másról nem szól, mint hősünk, Jaguár Mancs idilli környezetének elpusztításáról, törzse maradékának elrablásáról, majd nemes indiánunk meneküléséről a halál markából. Nem igazán értelmezhető az idézet, főleg nem annak tükrében, hogy az egészet az emberáldozat szertartására fűzi rá, meglehetősen egysíkú módon: vannak jó maják és vannak rossz maják, előbbiek vidámak, szépek, kedvesek, utóbbiak torzak, vértől mocskosak és nagyon gonoszak. Ez így kevés a mottóhoz, mert nem nagyon derül ki a moziból, mi is az alapprobléma a maja társadalmon belül. (És nem az aszályra gondolok.) Gibson alapkoncepciója egyébként valami olyasmi volt, hogy párhuzamot vonjon az akkor történtek és napjaink között, hogyan pusztít az ember maga körül mindent, amíg neki is be nem fellegzik, és a végeredményt látva nem is futott gondolatával zsákutcába. Ennyit a beleszuszakolt ideológiáról, nem szükséges mindent túlmagyarázni. Az Apocalypto zseniális alkotás, ha annak vesszük, aminek készült: izgalmas, drámai és megrázó erejű kalandfilmnek, benne Gibson perfekcionizmusával és ábrázolásmódjával, amitől összetéveszthetetlenül rendezői film lett.

A mester a jól bevált receptet követi. Adott egy idilli környezet, egy olyan csoporttal a középpontban, amelynek nincsen különösebb baja a világgal, s egyetlen vágya, hogy ez így is maradjon. Ízelítőt kapunk egy kis maja törzs mindennapjaiból, a vadászatról (persze a Gibson-féle brutalitással nyakon öntve), arról, hogyan hergelik egymást a fiatalok, miként élnek családi életet, mindezt rengeteg humorral és már-már földi paradicsomként tálalt környezettel, indián bölcsességekkel és az elmaradhatatlan, minden indiános filmben kötelező tábortűz-tánccal. Aztán, ahogy Gibson már a Rettenthetetlenben megmutatta, jönnek a gonoszok, és a bájos mese irányítását átveszi a nyers, brutális, mindenre kiterjedő erőszak, vérontás, fizikai és lelki terror. A direktor ehhez kiválóan ért: az öldöklés, a magára hagyott gyerekek drámája, a barlangüregben kuporgó terhes nő, a törzse pusztulását, apja kivégzését végignézni kénytelen Jaguár Mancs tehetetlensége láttán rögtön elmegy a néző kedve a nasizástól, s vissza sem jön egy darabig. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, Gibson mennyire újított műfajt a Rettenthetetlennel, majd ábrázolásmódjával mekkora döbbenetet okozott a Passióban. Az Apocalyptóban még tovább megy az erőszak vászonra álmodásában, de egy pillanatig sem öncélúan. Egy korszakot ábrázol, ahol a brutális halál a mindennapok szerves része volt, legyen az egy tapír leölése az erdőben, vagy a piramis tetején lévő kőoltáron élő testből kiszaggatott, még dobogó szív látványa. Minden erőszakos jelenetnek (bőven van) pontos helye és funkciója, teljesen érthető szerepe van a filmben, így nehezen bogozható ki azon ítészek véleménye, akik szerint Gibson egy perverz, erőszakfétises félbolond, aki imád a belekben pancsolni, s művészi ars poeticája nagyjából ki is merül ebben. A nyers erőszak két órás hullámzása éppen a film végével nyer értelmet. A spanyol hódítók hajóinak látványa döbbenti rá főhősünket (és bennünket is), hogy mennyire nevetséges és kisstílű volt a törzsek közötti háborúskodás, a saját sorsformálásba vetett hit, a vérontás, a sok ezer emberáldozat olyan isteneknek, akikről az új jövevények életükben nem hallottak, ellenben a sajátjuk nevében pár év alatt leigázzák és gyakorlatilag kiirtják az őslakókat. A világ, bármennyire is kegyetlen volt, legalább a maják világa volt. Az Apocalypto vége azonban nem megnyugvást vagy katarzist hoz, hanem óriási ürességet: a hiábavalóság drámáját láttuk, a küzdelem feleslegességét, a történelem pofonját, amely ráébreszti az embert, mennyire aprócska porszem, s hogy mindaz, amit ő teljességnek gondolt, saját, óriási univerzumának, globálisan és történelmi léptékkel nézve valójában a mikrokozmosz láthatatlan, aprócska lényegtelensége csupán. Kegyetlen befejezés, amiből még a remény morzsája is hiányzik.

Az Apocalypto gyönyörűen hátborzongató film. Egyfelől Gibson valóban közel hozza a nézőhöz egy kihalt civilizáció mindennapjait, másfelől bevetette teljes művészi és technikai arzenálját annak érdekében, hogy hihetővé is tegye azt – de szórakoztasson is közben. Lenyűgöző látvány, a Passió után ismét egy holt nyelven megszólaló film (BAFTA- és Golden Globe-jelölésen is a legjobb idegennyelvű film kategóriában indult), gyönyörű operatőri munka, félamatőr, ismeretlen, ettől hiteles színészek, s persze az a naturalista erőszakábrázolás, amit éppen Gibson emelt erre a színvonalra, és amivel felesleges vitatkozni.

Míg a Passió döbbenetes erővel mutatja be az értelmet nyert szenvedést, addig az Apocalypto annak fonákjaként is értelmezhető. A teljes nihilt és feleslegességet ábrázolja megdöbbentő intenzitással, mellbevágó brutalitással, érthető módon. Ha valamikor aktuális, napjainkban nagyon is az. Pont azt mutatja be, hogyan tud darabokra hullani az a világ, amelyet biztonságosnak és stabilnak hittünk, s hogy mennyire nevetségessé válnak addigi konfliktusaink egy olyan külső erő megjelenése esetén, amellyel szemben teljesen tehetetlenek vagyunk.