Mielőtt akár csak egy betűt is leírnánk a történelem háborúi során fegyverként használt állatokról, tisztelegjünk képletesen a harci cselekmények következtében elpusztult lovak milliói előtt. Egyes számítások szerint, az emberi civilizáció fennállása alatt, mintegy 50 millió ló esett áldozatul a hadakozások során.
Ha figyelembe vesszük, hogy pusztán a verduni csata idején, 1916-ban volt olyan nap, amikor 24 óra leforgása alatt majd 10 ezer ló pusztult el – nem is tűnik olyan hihetetlennek az 50 milliós összlétszám.
Bár a lovasság – mint fegyvernem – hadtörténete jóval korábban kezdődött, mégis, csak a 14. század közepén jelent meg az első hivatalos útmutató arra vonatkozólag, hogy a csatába szánt paripákat miként kell kiképezni. A brosúra állatorvoslásra vonatkozó fejezete még viszonylag rövidnek volt mondható, ám az első világháború idejére már ebbéli ellátásra is igényt tarthattak a négylábú bajtársak: közel hárommillió sérült lovat kezelt akkoriban a brit állategészségügyi hadtest.
A lovaknál lényegesen olcsóbb harcászati haszonállat volt az öszvér, bár felhasználási lehetősége kevésbé volt sokrétű – a lovakhoz viszonyítva. Jobbára teherszállításra találtattak alkalmasnak, az ökörhöz hasonlatosan, melynek logisztikai szerepe az amerikai polgárháború idejére csúcsosodott ki. Ekkora vált világossá, hogy az ökör rendkívül jól tanítható, intelligens állat.
Szárazabb, sivatagos vidékeken a teve már igazi öszvérszerepet töltött be: egyaránt funkcionált mint teherhordó, harcos alá való hátasjószág és korabeli, páncélozott harcjármű. További előnyére vált még jellegzetes szaga, amely az ellenség esetleges lovasságát gyakran megzavarta; a perzsák már a 13. században felfedezték, hogy a lovakat valami oknál fogva rendkívül idegesíti a teveszag.
És, ha már teherhordás: akár észak, akár dél, a szamarak használata minden seregben gyakori volt. Évszázadokon keresztül sorozták be őket erre a feladatra, ám a legújabb korban már nem úszták meg ennyivel. A közel-keleti háborúkban sokszor bombákkal megrakodva baktattak az ellenség felé, mígnem távirányítással vége szakadt megpróbáltatásaiknak.
A lovakhoz-szamarakhoz közeli méretnél maradva még, említsük meg az orosz illetve svéd próbálkozásokat – a jávorszarvassal. A felettébb jámbor jószággal a mély hóban próbálták meg helyettesíteni a lovat, kevés sikerrel. Egyrészt, a jávorszarvas csak igen nagy türelemmel volt bármire is tanítható, másrészt a valamelyest betanulást követően is csődöt mondott a csatában. A mélyhójáró-lóhelyettesítők az első ágyúszóra elpucoltak a csatatérről, bakástul, fegyverestül.
Kizárólag támadófegyverként próbálkoztak az orrszarvúval is, ám annak idomítása még nehezebb volt, az idomárral szembeni agresszivitása viszont minden addigi képzeletet felülmúlt. Feljegyzések utoljára a 16. századból maradtak ránk ez ügyben, melyek szerint léteztek páncélozott változatok, de bevetésükre már nem került sor.
Váltsunk méretet! Az elefántok hadtörténete legalább annyi évszázadot ölel fel, mint a lovaké. Funkciójuk is hasonló: teherhordó, vagy tűzfészek – mindenre alkalmasak voltak, akár harminc kilométert megtéve óránként. Ráadásul, méretüknél fogva az ellenség sorait is sikerrel zilálhatták szét – földbe taposva gyalogost vagy lovas katonát egyaránt. Nem féltek semmitől, nem ártott nekik sem lándzsa, sem a muskétások golyói. Hannibáltól Nagy Sándoron át az újkorig – igazi tanknak számítottak.
Mindössze két ellenféllel nem boldogultak: az ágyúval és a disznóval. Az ágyú nem szorul különösebb magyarázatra, a disznó annál inkább. A római légiók vetették be először a sivalkodó disznókat elefántok ellen, mivel észrevették, hogy hangjuktól teljesen megkergülnek a monstrumok, szinte félve menekülnek a visítozó disznók elől, többnyire a saját erőt taposva. A hatást fokozandó, szerencsétlen sertéseket legtöbbször gyantával, vagy olajjal is bekenték, meggyújtották és a fájdalomtól visítva őrjöngő állatokat terelték az ellenség elefántjai közé.
Persze, a régi idők haditudománya annál furfangosabb volt, minthogy pusztán kolosszális méreteket vagy nyers erőt vessen be az állatvilágból. Kétezerötszáz évvel ezelőtt a perzsák már sikerrel alkalmaztak méheket is a várvédő harcok során: jókora méhkasokat rögzítettek a sáncok oldalára, majd ezeket távolról, kötelek segítségével megnyitva kicsi, de annál népesebb, fullánkos haderővel fogadták a támadó ellenséget.
Még komolyabb hadifurfangról árulkodott – megint csak – a perzsák tudománya, akik macskákat használva fedezékül támadták az egyiptomiakat. Ettől az ötlettől, a fáraó serege némileg zavarodottan viszonyult a csatához, lévén a macska az egyiptomiak egyik szent állata. Rá sem kezet, sem fegyvert nem lehetett emelni. A macskák katonai szerepe ezzel korántsem ért véget: az első világháborúban mint mérgesgáz-detektorok, a második világháborút követően pedig mint mindenféle lehallgatóeszközzel felszerelt kémek szolgáltak – legalábbis, kísérletileg. Ez utóbbi beosztásukat vajmi kevés siker koronázta hűtlenségük, szófogadatlanságuk miatt. Nem beszélve arról, hogy a CIA első és egyetlen, bevetésre kész példányát, az amerikai szovjet követség előtt néhány méterrel, elütötte egy taxi.
A kutya hűségéhez viszont kétség sem fért, idomíthatósága is egyszerű, sőt! Néha túlságosan is tökéletes. A második világháború idején már arra is képesnek kellett lenniük, hogy robbanóanyaggal a hátukon másszanak német páncélosok alá. A hátukra erősített bombát egy kiálló kar elmozdulása robbantotta fel, amikor szegény kutyus próbálta beszuszakolni magát a tank alá. A szovjet haderő kutyaidomárjai kezdetben viszont elkövették azt a hibát, hogy a kutyák tanításakor gázolajjal teli tartályok alá tették a csalihúst, így a bevetések során a kutyák nem annyira a benzinnel működő német tankok, mint inkább az orosz, gázolajjal pöfögő járgányok alá másztak be, hátukon a bombával…
A tankok elleni robbanókutya-program szinte a huszadik század végéig folytatódott. Említsük itt meg az angol hadvezetés ötletét, melynek következtében diverzánsok robbanóanyaggal töltött döglött patkányokat csempésztek német kazánházak közvetlen közelébe. Feltételezve a német tüzeléstechnika azon szokását, hogy a döglött patkányokat lapáttal a kazánok tűzterébe dobálják. Az akciók néhány esetben sikerrel jártak: repült a levegőbe fűtő, kazán, kazánház.
Öngyilkos merényletre persze nemcsak szamarakat, vagy kutyákat képeztek ki. Hozzájuk képest később, 1960 táján kezdtek kísérletezni a delfinekkel. Eleinte csak áramlástani, hidrodinamikai titkaikat igyekezett kifürkészni az USA haditengerészete; gyorsabb torpedókat, hajótesteket remélve az így szerzett tudás révén, ám hamar rájöttek, hogy a rendkívül intelligens víziemlősök sok minden másra is használhatók. Igaz, egyszerűen taníthatók akár nukleáris töltetek célba juttatására is, de leginkább tengeri aknák felderítésére és kikötők, hajók őrzésére képezték ki őket. (Aknafelderítőként kitűnően teljesítettek például az Öböl-háború idején is.) A kikötőket elsősorban az ellenséges, felderítő búvároktól őrzik akár oly módon, hogy orrukra egy sűrített szén-dioxiddal, sok száz tűt kilövellő eszközt építenek, így aztán a jól képzett palackorrú delfinnek elég csak pajkosan megböknie a peches búvárt.
A delfinek mellett nagyszámban alkalmaznak még oroszlánfókákat is hasonló feladatokra, azzal a különbséggel, hogy a fókák akár többszáz méter mélyre képesek merülni és onnan különféle – elveszett, vagy veszélyes – tárgyakat a felszínre hozni. Ma már az USA 1967-ben indult tengeri emlősöket kiképző programja nagyszabású katonai projektnek számít.
Ha már szóba került az Öböl-háború; itt a csirkék is beszálltak a hadviselésbe. Nem számított ritka látványnak, ha tetejére kötözött lábasjószágokkal suhant a dombok között egy-egy Humvee. Ha a felderítést túlélték a tyúkok, a legénység biztos lehetett abban, hogy mérgesgázok, toxikus anyagok nincsenek a levegőben. Erre a célra 250 csirkét tartott a szövetséges haderő.
A csirkéknél lényegesen hosszabb és regényesebb a galambok katonai szereplése. Kivételes tájékozódó képességeiket hamar használatba vette a hadászat. Több mint kétezer évvel ezelőtt már remekül működtek hírvivőként, de tudományos alapossággal csak az 1800-as évek végén kezdett velük foglalkozni Európa majd összes serege. Az első világháborúban már több ezer madárból állt az antant galambszolgálati egysége, egy kiképzett galamb szándékos elpusztításáért pedig fél év börtön járt. A németek ellenszerül sólymokat vetettek be, így ezek a ragadozó madarak sokszáz éves vadászati sikereiket hadászati sikerekkel egészíthették ki.
A galambok katonai alkalmazásának szándéka azonban töretlen maradt: a második világháború idején a szövetségesek már közel 16 ezer galambot ejtőernyőztek Európába, a D-napról is elsőként egy Gustav névre hallgató katonai galamb hozott hírt (beosztása szerint NPS 42 31 066 névvel jegyzett), nagyjából 210 kilométernyi távot repülve Normandiából az angliai bázisdúcig.
Az ötvenes években a galamboknak még komolyabb szerepet szánt a nyugati hadvezetés. Úgy vélték, rakéták célbajuttatására, irányítására is használhatók lennének. A rakéták orrába speciális lencséket építettek, az általuk vetített képet próbálták a galambok agyának képalkotó területére juttatni, ám a korabeli chip-technológiánál lényegesen hatékonyabb és olcsóbb volt az időközben megjelent számítógépes vezérlés, így a projektet törölték.
Érdekes madártani-katonai közjátéka a két világháború közti időszaknak a pulykák bevetése, Spanyolországban, a polgárháború idején. Franco tábornok alkalmasint bekerített egységeit légi úton ugyanis gyakran pulykák segítségével támogatták. Egyrészt, lényegesen olcsóbbak voltak mint az ejtőernyő, másrészt a szárnyukat kiterjesztve ejtőző madarak nemcsak felszerelés-utánpótlást szállítottak íly módon, hanem dolguk végeztével az asztalra is kerülhettek.
A pulyka ugyan madár, de nem tud repülni – legfeljebb vitorlázva aláereszkedik –, a denevér viszont tud repülni, pedig nem madár. Viszont, szinte észrevétlenül kicsi. Nosza, szállítson hát gyújtóbombákat a többnyire fából, papírból álló apró japán házakra! – gondolta az amerikai hadvezetés speciális egysége a második világháború során. Hamar el is készült a denevéreket szállító bomba, amely adott magasságban kinyílik és a benne tálcákon szendergő denevérek (bombánként negyven darab) eztán kénytelenek lennének új szálláshely után nézni. Jobbára, az alattuk elterülő házikókban. A légierővé előlépett jószágokra erősített parányi gyújtóbombákat azután távolról robbanthatja a bombázógép személyzete az Osakai-öböl felett.
A megvalósítás azonban a bevetés küszöbén elmaradt, mert a projektet felváltotta az atombomba.
Mint láthattuk, egy-egy háború szenvedéseiből nem csak a civilek és a katonaság, hanem az állatvilág tagjai is bőven kivették részüket. A leghumánusabb elbánásban, talán a szentjánosbogarak részesültek, nekik – miután százával gyűjtötték őket üvegekbe – pusztán világítaniuk kellett a világháborús lövészárkokban.
Úgy fest, a fauna és a stratégia olyannyira együvé tartozóvá vált, hogy közös történelmük a méretes marhaságoktól sem lehetett mentes: 2007-ben az iszlám haderő kémkedés vádjával letartóztatott egy tucat mókust. Állítólag, ártatlanok voltak, további sorsuk ismeretlen.
