Katonai emlékek a Balaton partján (6. rész)

Mint a legtöbb turizmusból élő településen, így Szigligeten is gőzerővel folynak az előkészületek a turisták fogadására. Amint azt a járványhelyzet megengedi, ismét látogathatjuk az egyik leghíresebb balatoni várat. Addig is kalandozzunk a múltban a vár történelmében, egészen mondjuk IV. Béla koráig. Körülbelül közismert, hogy a tatárjárás után (és miatta) szerte az országban kővárakat kezdtek építeni. Az akkori szigligeti vár a ma látható romoknál is sokkal kisebb volt – később jelentősen hozzáépítettek. Szigliget kővára eredetileg királyi tulajdonban volt, de III. Péter veszprémi püspök 1275-1289 elfoglalta, és a gazdag egyházi felszerelést a „királynék városába" vitette. 1348-tól a vár birtokjoga a Móriczhidai családra szállt, és a tulajdonjog száz éven át nem változott. Kiépítették a mai belső várat. Ekkortájt kezdett benépesülni a vár alatti Újfalu. A 15. században, és 16. század elején a vár szinte követhetetlen gyakorisággal cserélt gazdát, egészen addig, amíg 1526-ban II. Lajos király a tóti Lengyel Lászlónak adományozta.

1442-ben a szigligeti várnagy, Berky Flóris megtámadta az almádi monostort és kirabolta. A zűrzavaros helyzetben a vár többször is gazdát cserélt. Kolos Ferenc után Barócz Balázsnak adományozta a várat a király. Barócz Balázs 1444-ben a pannonhalmi apátnak 3000 aranyforintért elzálogosította, de megtiltotta, hogy a várra igényt tartó Ujlaki Miklósnak és Hunyadi Jánosnak az országbíró átadja. Hiába volt azonban a tiltakozás, rövidesen az Ujlakiak birtokai között található Szigliget. Egy 1453-ban keltezett királyi adománylevél szerint a várhoz öt falu tartozott, Felsőtomaj, Hegymagas, Nagyfalu, Sziget és Újfalu. A zálogjog ismét többször cserél gazdát.

1526-ban a pannonhalmi apát tiltakozása ellenére II. Lajos király a várat és birtokait a tóti Lengyel Lászlónak és fiainak adományozza, majd a vár évszázadon át a család tulajdonában marad. Miután azonban a Lengyel család Szapolyai Jánoshoz húzott, l. Ferdinánd hűtlenség címén elkobozta a várúr birtokait és Szigligetet az enyingi Török Bálintnak adományozta. A szigligeti várat azonban Kulcsár István porkoláb nem akarta szépszerével átadni Török Bálint megbízottjának, Martonfalvay Imre deáknak, aki csellel, egy puskalövés nélkül foglalta el a várat. Utána pedig nekilátott a felújtásnak, amely munkálatokról saját maga a következőképpen számolt be: „az én kegyelmes uram parancsolatjából nékem kelleték benne maradnom, az sok pártosok között, az nagy puszta várban, semmi élés benne, amint lehete, megtakarám, meg is fódozgatám az rösseket az kerítésön. …" Ez a toldozás-foldozás azt eredményezte, hogy a tetőzet és a külső várfalak kiegészítése után új tornyot építtetett, több bástyát és pincéket, valamint egy kutat is.

A török támadások idején Magyar Bálint, várkapitány, derekasan harcolt; és azt is meggátolta, hogy a törökök Tihany, és Veszprém felé kiterjesszék a hódoltság határát.

Az 1630-as évekből származó feljegyzések szerint az akkori várkapitány, Lengyel János keze alatt tizenkét huszár, huszonöt gyalogos és egy tüzér tartozott a vár őrségéhez, akik szolgálataikért cserébe havonta 125 forint zsoldot kaptak.  Később, a török hatalom hanyatlásával egyre csökkent a vár hadászati jelentősége. Pusztulása a 17. század legvégén kezdődött: egy viharos napon villámcsapás következtében kigyulladt és nagyobb része leégett. Akkor pusztultak el a várra vonatkozó oklevelek, számadások és egyéb feljegyzések, melyeket ott őriztek. Végül Lipót császár 1702-ben kiadta a magyarországi várak legnagyobb részének tervszerű lerombolásáról szóló rendeletet. Az uralkodó vélhetően azt hitte: többet ember nem teszi be Szigligetre a lábát, de mint azt a közeli jelen is mutatja, szerencsére tévedett.