„Cum Deo pro Patria et Libertate” (1. rész)

1699. január 26-án, Karlócán írták alá azt a békeszerződést, amely véget vetett az 1683 és 1697 közötti zajló Habsburg-török háborúnak. Ennek célja az Oszmán Birodalom visszaszorítása volt a Magyar Királyság területéről. A tizennégy évig tartó háború felszabadította Magyarországot a közel 150 éves török uralom alól, de a függetlenséget és a szabadságot nem hozta el hazánk számára. A békeszerződés értelmében a törökök a Temesköz kivételével átengedték Magyarország, Erdély és Szlavónia területét a Habsburgoknak. Az osztrák erők megjelenésével Magyarország egy keleti hódoltság után nyugati uralom alá került, az önrendelkezés minden lehetőségétől megfosztották. Az Erdélyi Fejedelemség, mint önálló állam nem létezett, – a Habsburg király által kinevezett kormányzó irányította – nem volt lehetőség a szabad kereskedelemre, határvédelemre. A béke kidolgozásban nem vehettek részt, magyar politikusokat, diplomaták, valamint a szultán ígéretet tett az osztrákoknak, hogy nem támogatja a Habsburg-ellenes magyar erőket vezető Thököly Imrét.

A sok szenvedéssel és teherrel járó Oszmán Birodalom ellen vívott háború és az önrendelkezés teljes elvétele elégedetlenséget váltott ki a parasztságban. 1697-ben, Tokajban parasztfelkelés robbant ki, amit a császári és a Habsburgokhoz hű magyar nemesek levertek. Az osztrák uralkodóház azonban nem igyekezett a hozzá hű magyar nemesekkel fenntartani a szövetségesi viszonyt. A kapcsolat romlásához az vezetett, hogy a törököktől visszafoglalt területeken csak azok a nemesek kaphatták vissza birtokaikat, akik valamilyen dokumentummal igazolni tudták jogosultságukat. Ezen a kritériumon felül a birtok értékének 10 százalékát is meg kellett fizetni. A birtok visszaadásra az osztrákok egy Újszerzeményi Bizottságot hoztak létre. Amennyiben egy nemes nem felelt meg a Bizottság által támasztott igényeknek, úgy a földek a Habsburg-udvarhoz kerültek. Az osztrákok másik fontos intézkedése is tovább mérgesítette a nemességgel való viszonyt: szélnek eresztették a végvári katonaságot és felállították a szerb Határőrvidéket, mely egyben az Oszmán Birodalom elleni védvonalat is jelentette, de korlátozta Magyarország déli részének katonai önrendelkezését is.

A Habsburgok hosszú távú berendezkedését, katonai és gazdasági hatalmának megerősödését azonban nagyban befolyásolta II. Károly spanyol király halála. Az uralkodó 1700. november 1-jén bekövetkezett halála két nemzetet hozott lépéselőnybe érdekei érvényesítésére: a magyarokat és a franciákat. II. Rákóczi Ferenc, már a spanyol király halálának napján levelet írt XIV. Lajosnak, melyben emlékeztette az uralkodót, hogy a magyar és francia nép közös érdeke, hogy felvegye a harcot a bécsi udvar ellen és megtörje annak uralmát. Rákóczi a levelet egy ismerősére, Longueval császári hadnagyra bízta. Longueval útnak is indult, azonban Párizs előtt megállt Bécsben, ahol tájékoztatta az udvart Rákóczi szándékairól. Az osztrákok, hogy csapdába csalják a kibontakozó összeesküvés résztvevőit, tovább küldték Longuevalt Párizsba, ahol a francia külügyminiszter válaszlevelében biztosította Rákóczit, hogy anyagi és katonai segítséget is nyújtanak számára.

A bécsi udvar Loungeval révén egészen 1701 februárjáig megfigyelés alatt tartotta Rákóczi és a hozzá csatlakozó magyar nemesek levelezését a francia uralkodóval. I. Lipót osztrák császár parancsára a Habsburgok, Solari tábornok vezetésével letartóztatták Rákóczit, aki a lengyel határon fekvő nagysárosi kastélyában tartózkodott. Innen Eperjesen keresztül Bécsújhelyre szállították és börtönbe zárták. Raboskodásának egy kalandfilmekbe illő szökés vetett véget. A francia uralkodó nem felejtkezett meg magyar szövetségeséről: a jezsuita szerzetesrenden keresztül felbérelték Gottfried Lehmann dragonyos kapitányt, a bécsújhelyi börtön parancsnokát a magyar nemes kiszabadítására. A dragonyos kapitány, öccse segítségével – aki zászlótartóként szolgált – álruhába öltöztette Rákóczit és megszöktette a börtönből. Rákóczi egyenesen Lengyelországba, a brezáni várba menekült, ahol már várta szövetségese Bercsényi Miklós gróf. Gottfried Lehmannt és öccsét kivégezték, Rákóczi fejére 10 ezer forintnyi vérdíjat tűztek ki.

Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan a spanyol örökösödési háború egyre nagyobb terheket jelentett a Habsburgok számára, így Magyarországról is kénytelenek voltak császári csapatokat kivonni. Az Észak-Itáliába és a Rajna mellé átcsoportosított hadsereg egy tizenhárom évig tartó háborúskodásba kezdett a francia erőkkel. Magyarország területén csupán egy 30 ezer fős osztrák hadsereg maradt. Rákóczi és szövetségesei ezt kedvező stratégiai helyzetet kihasználva 1703. május 6-án kiadták a breznai kiáltványt, melyben hadba hívták az ország népét a Habsburgok ellen. Ezen a napon kibontották a szabadságharc zászlaját, rajta a „Cum Deo pro Patria et Libertate" – „Istennel a hazáért és szabadságért" felirattal.