Mozi: USS Indianapolis – A bátrak háborúja

Szöveg: Révész Béla | 2017. május 20. 13:10

A második világháború végnapjainak egyik legizgalmasabb, legvéresebb és legszomorúbb epizódját próbálta meg filmre vinni Mario Van Peebles. Eredmény: csapnivaló forgatókönyv, nézhetetlen színészi játék, ovis szintű látvány. És a szánakozás, amit a néző érez, amint figyeli Nicolas Cage egykor volt tehetségének atomjaira hullását.

A USS Indianapolis történetének valós hátterét sokáig titkolta az amerikai hadsereg a közvélemény előtt. A hajó 1945. július 16-án futott ki San Franciscóból utolsó, végzetes útjára. Küldetése a lehető legtitkosabb volt. Személyesen Truman elnök parancsára szállítottak dúsított uránt a Csendes-óceánban fekvő Tinian szigetére, a japán felségvizeken át. A rakomány természetesen az atombombákhoz kellett, amelyek aztán néhány nappal az Indianapolis útja után véget is vetett a világégésnek. A hajó sikeresen teljesítette a küldetést, annak ellenére, hogy a titkosítás miatt a haditengerészet semmiféle kíséretet nem biztosított a küldetéshez. Ahogyan egy admirális a kapitánynak megjegyezte: „Hogyan adhatnánk kíséretet? Hiszen maga itt sincs."

A tragédia a visszaúton következett be. Július 28-án az Indianapolis – immár halálos rakománya nélkül – kihajózott, ám egy japán tengeralattjáró felfedezte, és összesen hat torpedót lőtt ki rá, amelyből kettő úgy csapódott a hajóba, hogy az tizenkét perc alatt elsüllyedt. A fedélzeten mintegy ezerháromszáz főnyi legénységből nagyjából háromszázan vesztették életüket a süllyedés előtt és alatt, a többiek a tengerbe vetették magukat. Az igazi pokol azonban éppen ott várt rájuk. Miután senki nem tudott a hajó útjáról (aki tudott, az pedig bekalkulálta a veszteséget), hiába adtak le S.O.S. jelzést közvetlenül a támadás után, senki nem jött a túlélőkért. Három nap reménytelen hánykolódás várt a vízben lebegő, pár mentőtutajba és hulladékba kapaszkodó katonákra, akikre a szűkös élelem és vízkészlet miatt kilátástalan sors várt. Pedig a legrosszabb nem az éhezés vagy a szomjúság volt. Hamarosan cápák százai kezdtek el nyüzsögni a túlélők körül, és kezdetét vette a napokon át tartó, hátborzongató lakoma. Mire egy felderítőgép észrevette a túlélőket, már csak 317 embert tudtak kimenteni. A többieket százával falták fel a cápák.

A sztori kegyetlensége éppen abban rejlik, hogy valós. Ez volt minden idők legnagyobb cápatámadása, a hajó rakománya pedig még érdekfeszítőbbé teszi a történetet. A filmesek azonban nem nagyon akartak mit kezdeni vele. Spielberg Cápájában hangzik el egy monológ, ami erről az esetről szól, ám a sztorit csak 1991-ben dolgozták fel a Cápák és torpedók című filmben. 2016-ban Mario Van Peebles úgy gondolta, monumentális emléket állít az Indianapolisnak, ha megcsinálja saját verzióját. Bár ne tette volna.

Kezdjük a névvel, amellyel egyre kevésbé lehet filmeket eladni. Tudjuk, hogy Nicolas Cage hosszú évek óta nagy bajban van anyagilag. Az adóhatóság brutálisan rászállt, de mit tehetett volna, amikor a (valaha) legendás színész elfelejtett fizetni nem csekély bevételei után? Cage először megpróbálta kisebb részletekben rendezni a dolgot, ám a hátralék olyan brutális volt, hogy más megoldáshoz folyamodott, gyakorlatilag tönkrevágva ezzel saját karrierjét. B- és ZS-kategóriás filmekben vállal szerepeket, mindegy neki, hogy milyen, csak fizessenek. Mi pedig szánalommal figyeljük generációjának valaha egyik legkiemelkedőbb színészét, amint aprópénzre váltja művészi kvalitásait, amint bohócot csinál magából, amint leköpi saját filmes múltját. Az a színész, aki 1996-ban besöpörte hibátlan és sokkoló alakításáért a Las Vegas, végállomásban az Oscart, most bugyuta filmecskékben ugribugrizik, csak hogy felmarkolhasson egy kis pénzt, amiből múltja romjait próbálja újra felépíteni. Nincs ez másképp az Indianapolisban sem. Cage játéka időnként annyira kínos és haknira vett, hogy mi szégyelljük magunkat helyette. Semmit, de semmit nem kezd a szereppel, maníros, ripacs és félamatőr színészi megoldásokat alkalmaz. Nézhetetlenül rossz. A film végi jelenetben, amikor találkozik a hajóját elsüllyesztő tengeralattjáró japán parancsnokával, olyan kínos jelenetet produkál, ami tényleg csáknorriszi magasságokba emeli egykori dicsőségét.

Persze nem csak a főszereplőn múlik a film elképesztő gyengesége. Esetünkben gyakorlatilag minden összejött, ami összejöhetett. Richard Rionda Del Castro követte el a rémes forgatókönyvet, és nem sokat lendített a dolgon, hogy ő volt a producer is. A nagyfőnöknek senki nem mer beszólni, maradt hát egy pátoszba pácolt dialógusoktól hemzsegő, tökéletesen elbaltázott alapanyag. Személyes favoritom az a jelenet, amikor a három napja a tengeren hánykolódó, a szomjúságtól és a cápáktól elméletileg félőrült katonák istenről kezdenek el filozófiai párbeszédet folytatni logikailag jól szerkesztett, szép körmondatokban. Aha. Abszolút életszerű. A „mi szenvedésünk mások szabadságát hozta el" típusú mondatokra már ki sem térek külön, ez még beleférne egy dél-amerikai szappanoperába, de itt annyira hiteltelenül hangzott, amennyire rossz a film. Miért? Mert az Indianapolis alcímének semmi köze a tényekhez. A legénységnek fogalma sem volt róla, mit szállít, de ha tudták volna, hogy mit eredményez a két atombomba ledobása, akkor sem valószínű, hogy örömmel adták volna oda életüket pusztán azért, mert Washingtonban a titkos akció és a kíséret mellőzése mellett döntöttek. Ami történt, tragédia. Semmi hősies vagy bátor nem volt benne. Több száz katona rettegett az életéért, miközben arra gondoltak, hogy vagy a szomjhalál vagy a cápák végeznek velük. Sorsuk és történetük a hadsereg cinikus és átgondolatlan döntéseinek eredménye, semmi több. Ez a tény nem minősíti hazafiságukat, elkötelezettségüket vagy katonai kvalitásaikat, egyszerűen csak tény. Az Indianapolis túlélőfilm, nem pedig hazafias dráma. Kár, hogy a forgatókönyvíró és a rendező még odáig sem jutott el az értelmezésben, hogy ezt felfogja.

Mario Van Peebles, aki a New Jack City 1991-es dobásával még nagy reménységnek tűnt, mára jobbára felejthető filmek színészeként és sorozatok epizódrendezőjeként tündököl. Hogy mit akart az 1945-ös történet adaptálásával, valószínűleg még előtte sem volt világos. Nemhogy színészvezetést nem látunk, de még eredeti ötletet sem. Semmit. Mintha nem is lenne gazdája a filmnek. Szolgai módon leforgatta a főnöke által megírt, csapnivalóan gyenge jeleneteket, főszereplőjét pedig nagy valószínűséggel egyszer sem instruálta, gondolván, van akkora színész Cage, hogy megoldja magának. (Már nincs.) A cápás jelenetek gyakorlatilag semmit nem mutatnak, egy-egy ember eltűnik a tengerben, távoli üvöltéseket hallunk, ja, igen, néha pirosra színeződik a víz, hogy érzékeltesse velünk a drámát. Ennél még a Nat Geo Wild feldolgozása is több feszültséget rejtett, nem beszélve Angelina Jolie felemásra sikerült Rendíthetetlenjének tengeri túlélő-jelenetéről. Nem lehet mást mondani, a rendezés szakmai szégyen, s nem tudom mivel mentegetni a direktor munkáját, miután olyan, mintha nem is lett volna.

A trükkfelvételek és a CGI szánalmas mivoltára már nem is térnék ki részletesen. Igaza volt a kollégának, aki azt találta mondani, hogy napjainkban a számítógépes játékok átvezetői realisztikusabbak, mint amit az Indianapolis bemutat. És erre nem mentség a 40 millió dolláros költségvetés (pedig nem olyan kevés az), mert ha valaki arra mutogat, hogy nem volt pénz látványfilmet készíteni, az ugye ne akarjon látványfilmet készíteni.
Ne ragozzuk tovább. Az Indianapolis béna alakításokkal, egy karrierje mélypontján heverő egykori sztárszínésszel, értékelhetetlen forgatókönyvvel, nevetséges látvánnyal és egy tehetetlen rendezővel a ZS-kategória világába süllyedt. Menthetetlenül, örökre. Reméljük, egy napon jön egy profi stáb, és leforgatja azt a filmet, amelyet ez a sztori megérdemel.

Addig is miénk a bátorság. Mert végig tudtuk nézni.