1917. május 20-23.

A tisztek, mint már említettem, valamennyien a felső tiszti táborba összpontosíttattak. Ide sikerül végre bejutnom Ehmann (őrmester?) révén, aki mint C. K. ember oda bejáratos. Ehmann intelligens ember, otthon rajzoló lehet valami építési vállalatnál, de lehet az is, hogy több vagy kevesebb, ki tudná azt itt megmondani. Munka címén jár be a táborba, de legtöbbet a tisztek közt vizitel, közvetít, táborbeli híreket, üzeneteket hoz, visz. Ez is hivatal. Santl megbízásából vezet be, a honorárium ismeretlen előttem, talán csak egy jó ebéd. Oroszul is elég jól beszél, s egész simán jutunk be. Santl nagy örömmel fogad, s reggel 9-től délután fél 5-ig lévén vendége, alaposan kidiskuráljuk magunkat: persze előkerülnek az óvári szép napok emlékei is, a régi kedves „balek" és „kozák" pajtások, akik közül ki tudja, merre járnak most, s ki tudja, hányan, merre pihennek is már rég, hisz egytől egyig mind katonák voltunk. Kitűnő ebéddel traktál a derék kolléga, süteményekkel is brillíroz szakácsművészük, szóval nagyúri módon lát el engem, szegény ágrólszakadtat. Jólesik minden, de legjobban a jó szándék.

Santl egy kis szobában másodmagával(?) lakik, s egy szűkebb körű kis társaságunk van, együtt diskurálnak, kártyáznak, sakkoznak, tanulnak, gazdálkodnak. Több gazdasági könyvet kapott, s ő is szibériai, a gazdasági szakelőadók díszes sorát gyarapítja, a tanfolyammal azonban neki is elég baja van, csak az épületük hideg padlásán tarthat előadásokat, néhány lelkes vacogó hallgatónak. A tiszti táborban az idegen nyelvek előadásával is könnyebben megy a dolog, hiszen, először, tanárok is bővebben akadnak, sőt a legénységi táborból is mind becsábították már a jobb erőket; jó kosztért, jó fizetésért, biztos nyugodt helyért szívesen cserélték fel ezek a kemény priccset, a fahordási vexaturákat és a kását. Másodszor, a hallgatóság is ura az idejének, és mindenki valamit tanulni igyekszik. Olvasó, sőt magoló alakokba ütközik az ember lépten-nyomon. Santlék az emeleten laknak, s szép kilátásuk van a zöldellő téglagyári völgy felé és a fenyves-sziklás hegyoldalra, mely különben egészen közel van hozzájuk; e réten s mély vízmosáson túl kezdődik az emelkedés.

Délután sorra érkeznek az ismerősök: Sós tata és Sziklay kolléga, akik mint kadétok kerültek a táborba, Tóth 69-es zászlós, akivel együtt kerültem fogságba, s aki szegény Csizmadia Lujzi apjával tanárkodott Pápán, s akivel őróla esik sok szavunk. Úgy látom s hallom, Tóth idegeit is jól megviselte az azóta eltöltött pár esztendő. Nyugtalan, tétova nézésű, sápadt, fanyar mosolyú ember lett, csak úgy dől belőle a panasz. Egy másik Tóth zászlós, Imre is jó viszonyban van Santlval, mert hisz kollégánk ő is, sőt mi több, Magyaróvárott tanítványom volt. Furcsa érzéssel rázom meg kezét, hisz minden ilyen találkozás úgy jön, mintha az ember egy pillanatra hosszú síri álmából kelne föl, vagy mintha álmodna most is. Bánt egy kicsit a szemekből önkéntelenül is előtörő sajnálkozó tekintet is, mert bizony nem szoktam ehhez, s azért jobb szeretek csak inkognitóban maradni. Vele ismét más közös ismerőseink vannak, sokat tudunk beszélni.

A vizitelők kivétel nélkül rátérnek a bataillonunk hangulatának puhatolására, a köztük elterjedt vad hírekről iparkodnak tárgyilagos felvilágosítást szerezni. Örvendek, hogy megadhatom, mert minden zagyva és nevetséges híresztelés itt hitelre talált, viszont fogalmuk sincs arról, hogy a kintiek elkeseredése jogos, mert az érkezett cukor, mint azt a bizalmi férfiak bizottsága kiderítette, elsősorban az amerikai konyhának, másodsorban a maródiszobáknak és csak harmadsorban volt a tiszteknek szánva, mégis annak 50%-át kapták meg. Csak a vállukat vonogatják sajnálkozón, s biztosítanak arról, hogy nekik ebben semmi részük, a vezetőség kiutalta minden menázsnak a ráeső részt, és senki se tudta jogos-e ez vagy sem. Egyébként annyit már ők is tudnak, hogy valami nincs rendben, mert a Zeidner ezredorvos úr menázsa persze kivételesen passzolt, mindenből a legbővebben 27 ember ca. 350 rubel értéket kapott, közte fejenként 7 font cukrot. Ugyanebből nekünk a táborban fejenként 3, mondd három szem jutott volna, de nem akadt ember, aki azért kinyújtotta volna a kezét. Szüksége volt-e erre az orvosoknak, mikor nem egy közülük még praxist is folytat s a muszkáktól is jól keres, a városba szabadon járnak, s nem kell csempészniük a cukrot, mint nekünk, ott úri házakba bejáratosak, egyáltalán fogalmuk sincs arról, mit tesz nélkülözni, s a cukrot se ők, hanem a szeretőik zabálják el ezek elől a nyomorultak elől, akik itt senyvednek mellettem a priccsen. Ha aztán az ember így nekiereszti a nyelvét, mondjon bár tiszta igazságot, mégis a forradalmi hangot sütik rá.

Zeidner ezredorvos úr az orrát igen magasan hordja, azt hiszi, abban áll a főorvosi tevékenység veleje, hogy az ember kidüllesztett mellel reprezentáljon s a szeretetadományokba könyökig nyúljon, a barakkokba ellenben csak a legvégső esetben tegye be a lábát, ha valamiért nagyon muszáj, s akkor is elnézve mindenki feje fölött, átfutva rajta pillanatok alatt távozzon, semmit meg nem látva és semmit nem kérdezve, semmit azután nem is reklamálva a muszkánál, dögrováson hagyva szó nélkül a rája bízott embereket. Az önkéntesi segély megvonásának okát is tudakolom a fiúktól, de még csak némileg elfogadható indokolást se tudok kapni tőlük. Úgy látszik, ez is központi intézkedés. Ígérik azonban, hogy tesznek róla. Ha minden önkéntesnek sikerülne így bejutni a tiszti ismerőseihez, s velük megismertetni a helyzetet, igen üdvös lenne.

Remélem, hogy felvilágosításaim el fognak terjedni, s ellensúlyozni fogják az egészen abszurd híreket. Jellemző ezekre az alábbi eset. Egy tisztünk meghal. Temetésére (?) kivonul bataillonunk 80 önkéntese is, akiket parancsnokuk (?) a temetés után eldefiliroztat a megjelent rangidős X alezredes úr előtt. Az öregúr rettenetesen meghatódhat a rég nem látott parádén, mert a fiúkat egész váratlanul nagy elismeréssel dicséri meg, s többek közt ezeket a szavakat használja, „Ezzel sokat jóvátettek." Hogy mit kell nekünk jóvátennünk, ezen aztán elmerenghetünk. Világos, hogy az alezredes úr is olyan információknak adott hitelt, melyek bennünket anarchistáknak vagy forradalmároknak tüntettek fel, aminthogy mi is általánosítás hibájába estünk, az ezredorvos úr manipulációjáért az egész tisztikart tettük felelőssé. Az ember belekerül néha a szószba, mint Pilátus a Credóba.

Az önkéntesi segélyezés kérdését a tisztek azután úgy oldják meg, hogy azt a felére szállítják le. Az indoklás: „az önkénteseknek több pénzük van, mint a tiszteknek!". Furcsa dolog ez megint. Van önkéntes, akinek tényleg néha több pénze van, ha éppen egy hazai küldeménye érkezett, de ezek úgyse kapnak, nem is kérik a segélyt. Hiába, itt a bataillonban csak úgy érzik a fiúk, hogy a jóvátételről nem nekünk kell beszélni, hanem azoknak, akik a jóvátételben részesek. Iskolapélda ez arra, hogyan lehet elmérgesíteni egy dolgot, ha senki sem jár utána annak, igaz-e, amit bemaszlagolnak neki. A sok lármának talán mégis van annyi haszna, hogy az érkezett amerikai szeretetadományokból végre egyszer mindenki kivétel nélkül kap egy pár bakancsot, egy csomag finom és egy csomag kevésbé finom pipadohányt. Ópiumos, édeskés ízű amerikai dohány, mondják, jól lehet aludni tőle. A nem dohányzók 4–7 rubelért tudják eladni, tehát segítségnek is jól jött. Jómagam Krafft Frici gyakori kedves figyelmét viszonozandó, neki prezentelem a csomagot.

A cseheket ezredorvos úr felszólítja (vagy megkérdi), hogy mondjanak le a szeretetadományoknak rájuk eső részéről. Persze egyéb se kell ezeknek! Semmi közösséget nem vállalnak velünk a bitangok, de most itt vannak, sőt ha lehetne duplán is. Levélben tudatják, hogy ragaszkodnak a részükhöz, mint minden elvihetőhöz, már velük született szokásukból kifolyólag is, sőt a muszka révén rögtön nyomást is gyakorolnak az intéző körökre, úgyhogy ki kellett nekik adni mindent. Mondják, hogy a gazemberek a harctérre készülnek miellenünk. Ezt azonban már hónapok óta halljuk, de csak a szájuk jár, úgy látszik. De bár mennének s találnának hozzájuk méltó fogadásra! Eddig úgysem sok puskaport szagoltak. Egy vadregényes mesével hencegnek, hogy mindegyiküknek méreg van birtokában és mielőtt fogságba kerülhetnének, ezt bekapják. Hát a sejtelmük aligha csal, magam is gondolom, nem lenne jó plennibe jutniuk, de a méreg aszpirin lesz legföljebb.Tisztjeinket nem üdvözli egyikük sem, sőt kihívó pökhendiséggel nézik végig őket. Druzsinába vannak már beosztva, s azt beszélik, hamarosan felöltik a muszka mundért. Egy részük külön van, ezeket úgy hívják, hogy „lojális csehek". Illett volna, mint történetírónak, meggyőződnöm róla, hogy mi a két banda közt a különbség, de biz röviden csak azt a véleményemet jegyzem ide, hogy az egyik eb, a másik kutya lesz. A lojális cseheknek alighanem nincs kedvük a fűbe harapni. Sőt, ezek viselik a sapkarózsát és tisztelegnek is.

A Selengán megindul a hajózás és a trojszkoszavszki fogolytársak visszaérkeznek hozzánk. Berezovkára azonban csak a németek jönnek, s a magyarok valahol Verchneudinsk körül szállnak táborba. Remélem, köztük lesz Borsy és Bodonyi is, s valahogy összehoz velük megint a sors. A bajtársak visszaérkezése persze az örök optimisták fantáziájában már egy jele a hazafelé való indulásnak. Hogyisne, hiszen a muszka lapok tele vannak a legkülönösebb hírekkel, melyek szerint katonáik a fronton komáznak, barátkoznak a mieinkkel, ők már megkötötték a békét. Ez itt nem tetszik a muszkáknak, ezek még igen bátrak, mint afféle front mögötti vitézek, s attól tartanak, hogy ha Európában a különbékét megkötik, Japán hátba támadja őket bosszúból. Lehet, hogy Japán ezzel fenyegetőzik.

Európai Oroszországból még mindig nagy harcokról, tömegrablásokról, gyújtogatásokról jönnek hírek, éspedig mindennap, hol innen, hol onnan. Miljukov megy, ez a hír is megjön végre. Már régen várom. Egy lépést jelent ez is a béke felé, de milyen iszonyatos lassan történnek ezek a lépések most, amikor minden rohamlépésben omlik össze odabent. Megvénülök ebben a rettenetes fogságban, mint a barbárok rabszolgái. Hát előrejutott-e valamit az ember? Most is állatnak néznek csak bennünket, mint akkoriban. A fiatalok még jobban tudnak hinni, de mi, öregebbek csak legyintünk kezünkkel a rózsás reménykedésekre. Ismét itt a tavasz, s nekünk nem az új életet, hanem a megújuló rabságot hozza. Ismét megindulnak a harcok. Harcok és harcok a végetlenségig. A temetőből virággal érkeznek vissza a fiúk, azokkal a kedves, színes cserjegallyacskákkal, melyeket minden tavasszal oly szívesen üdvözlünk. Az erdőket égetik, esténként hol az egyik, hol a másik fele villog a látóhatárnak, nappal pedig óriási komor füstoszlopok szállnak fel a kék ég felé, aztán egybeolvadnak és napokig szürke borulás fekszik a tájra. Május 20. és 23. közt a rettenetes füst a napot is teljesen elfödi, úgyhogy reggeltől estig csak mint egy piros gömb látható, nyugodtan lehet rátekinteni, akár a holdra. A tájékon a Selenga felé kevesebb a füst, itt csak mint gyenge köd mutatkozik. Ha az ember hosszabb időn át tartózkodik a szabadban, csípi a szemét.