A brit-amerikai rendezőlegenda, Ridley Scott azt kínálja, amire jegyet váltottunk, de a Napóleon című, látványos történelmi tablójára nem életműve kiemelkedő darabjaként fogunk emlékezni.
„Gumidominó? Vagy egy parti sakk? / Ön talán Napóleon, vagy a perzsa sah? / Nem, Napóleon nem lehet, azt biztosan tudom, / Mert én vagyok Napóleon!” – énekelte öt-hat évtizeddel ezelőtt Koós János, a magyar táncdal-műfaj egyik nagyágyúja Szenes Iván lendületes-bohókás slágerét. Napóleon Bonaparte alakja nem csak a magyar könnyűzenét, hanem az amerikai countryt (Pee Wee King Bonaparte’s Retreat című remek dalát Glen Campbell tette híressé) és a skandináv popot (az ABBA legnagyobb szolid rock-himnusza, a Waterloo lényegében egyfajta popkulturális igazodási pont) is megihlette. Az angolságát Hollywoodban is megőrző, híresen mogorva stílusú Ridley Scott viszont sokkal tapasztaltabb rendező annál, minthogy hozzányúljon a kézenfekvő lehetőségekhez (az eredeti filmzene megalkotására felkért brit zeneszerző, Martin Phipps értékes munkát végzett), de szerencsére a Napóleonnal foglalkozó irodalmi alkotásokkal (a képzeletbeli rádiusz akár Stendhal A vörös és a feketéjétől Arthur Conan Doyle A nagy árnyékjáig terjedhetne) és sajnos a történeti munkákkal sem bajlódott sokat (elmondása szerint nem olvasta a szakirodalom egyetlen darabját sem, mégis adott Michael Broers oxfordi professzor, Napóleon-kutató szavára).
„Nincs reménytelenebb vállalkozás a filmkészítésben, mint a remake” – állapította meg Báron György filmkritikus (Élet és Irodalom, LXVI., 2.), találó szentenciáját pedig csak annyiban lehetne árnyalni, hogy az életrajzi film, a biopic minden korban népszerű vállalásánál csak a nagyon ismert szereplő életéről készülő alkotás reménytelenebb és kiszámíthatóbb végkimenetelű. Márpedig az elsőrangú blockbustereket (Szárnyas fejvadász; Gladiátor, A Sólyom végveszélyben) gyártó direktort látszólag foglalkoztatják a műfaj kihívásai, ugyanis egy divatcézárokból álló excentrikus család históriájának (A Gucci-ház) megfilmesítése után most a világtörténelem egyik legismertebb hadvezére-államférfija életrajzát vitte (nagy)vászonra. Kell ehhez némi egészséges önbizalom és évtizedek alatt összegyűlt tapasztalat, meg egy gigantikus, de még a földtől nem elrugaszkodó költségvetés (a 2014-ben bemutatott Exodus: Istenek és királyok óta a mester egyik filmje sem forgott ilyen nagy, 200 millió dolláros büdzséből, mint amit a gyártó, az Apple biztosított). A Napóleon, amely a 2023-as év egyik legjobban várt mozis alkotása volt, magán hordozza a fenti tényezők hatásait, de amennyire sikerült, eredeti film is lehetne, annyira belesüpped a hollywoodi történelmi-kalandfilmek olvasztótégelyébe.
Napóleon és a színes, szélesvásznú marsallbot esete szimpla: a film főhőse (az Oscar-díjas amerikai Joaquin Phoenix) egy nem valami komplex személyiségre következtetni engedő figura, a katonai mesterterveken kívül nem túl sok minden iránt lelkesedő tiszt, aki miután diadalmaskodik az angolok által megszállt dél-francia kikötőváros, Toulon 1793-as ostrománál, a jakobinus kormány jóvoltából hadnagyból tábornokká léphet elő. Immáron új rendjelekkel kidekorálva, megismerkedik az arisztokrata özveggyel, Joséphine de Beauharnais-val (a történelmi figurák életre keltésében már jártas brit Vanessa Kirby), akivel nem csak élénk szexuális életet folytat, hanem oltár elé is vezeti. Hősünk ezután sorra nyeri a csatákat a hadszíntereken (Észak-Itália, Egyiptom, majd a nevével fémjelzett háborúk számtalan különböző állomásán) és a politikai életben (első konzulként a franciák egyfajta autoriter vezetője, majd centralizált, egyszerű szerkezetű államapparátus kiépítője lesz), végül császárrá koronáztatja magát, csapodár hitvesét pedig császárnévá. Igen ám, de mit ér a hatalom és dicsőség, ha az ember nem tud békés, boldog házasságban élni a szívének kedvessel? Erre próbál választ keresni Scott filmje, amelyben Napóleon nem a világrengető uralkodó, hanem a „nagy birodalom” mögött álló kisember.
Nincs ebben semmi meglepő, már-már tendencia a történelem bizonyos szeleteinek alternatív vagy legalábbis, a fősodortól eltérő ábrázolása (Jeanne d’Arc nemrég dalra fakadt, Boleyn Annát, az angolok királynét jamaicai színésznő formálta meg, Hitler pedig a modern, demokratikus és egyesített Németországban tért magához, ahol egy csapásra médiaikonná vált). A fáradhatatlan Scottnak azonban esze ágában sincsen felülnie az eltörléskultúra – már nem száguldó, de még robogó – vonatjára, annál sokkalta klasszikusabb és okosabb mintát követ: megteremti a saját Napóleonját.
És hogy milyen ez a figura? Enervált, érdektelen, fáradt, bágyadt, halkszavú, becsvágyó, módfelett taktikus és a maga módján hűséges. Scott valódi látványparádéval és (néha túl) feszes elbeszéléssel veszi végig a tankönyvi fejezeteket Napóleon korai sikertörténetéből, de egy ponton már a látvány csak a szemünket elégíti ki, azzal pedig nem megyünk sokra, hogy az egyik ismert történelmi epizód váltja a másikat, mert magáról Napóleon valódi mozgatórugóiról, impériumának működéséről, a valóságban – reményeink szerint – komplex(ebb) személyiségéről aligha tudunk meg bármi lényegeset. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai David Scarpa – Scott kései alkotótársa – által jegyzett, kicsit vérszegény forgatókönyv egy-egy ponton már a teljes unalomba csap át, máskor pedig az olyan mellékesnek nehezen mondható dolgok felett siklunk el, mint amilyen a pápával kötött konkordátum (a filmből az sem derül ki, hogy VII. Piusz helyezi a fejére a koronát a mozgóképen ötperces, a valóságban háromórás koronázáson), a római katolikus egyház újjászervezésében játszott érdem, a Code Civil törvénykönyv megalkotása, a Mária Lujzával kötött házasság (csak azért tűnik fel, mert ő ad törvényes örököt az uralkodónak), a trafalgari csata vagy éppen a franciák egyszemélyes témánkról alkotott vélekedésének árnyaltabb bemutatása.
Scott egy valamiben maximálisan profi: az ízig-vérig lendületben, látványban, erőben és izgalomban gazdag csatajelenetek tehetséges megrendezésében. „Szemmagasságban látott” – nyilatkozta Michael Broers (The New Yorker, 2023. november 6.), amikor arról kérdezték, hogy milyen érzés volt tanácsot adnia a napóleoni háborúkról a filmesnek. A Napóleon ütközetei – kiváltképpen Austerlitz és Waterloo – jobbára ezernyi statiszta és ló tébolyítóan, kétségbeejtően és valahol nevetségesen valódi-mesterséges egyvelege. Pontos lenne a történeti ábrázolás? Nem teljesen, a három császár csatájánál semmiesetre (bár Wellington és Napóleon sem találkozott egymással). Komolyan lehet venni? Részben, de a kozák lovasság támadásakor vagy a magára hagyott, üres Moszkva bejárásakor egyáltalán nem. Mégsem lehet másfele nézni, különösen akkor nem, amikor Napóleon már a kegyetlen orosz télbe vezeti és ott hagyja félmillió katonából álló, kudarcra ítélt seregét.
Sajnos kevesebb dicsérő szó illetheti a csatajelenetek forgatókönyv szempontjából feleslegesen hosszú mivoltát, ezek csak Napóleon önhittségéről és gőgjéről beszélnek, a karakterek egymásközötti kapcsolatait nem árnyalják. Egyébként is, a címszereplő Joaquin Phoenix nem igazán tud mit kezdeni a súlytalan karakterrel, Vanessa Kirby viszont ragyogóan hozza a szereptől telhető legtöbbet, bár lehetőségei igen behatároltak. Végül, amikor Napóleon kileheli a lelkét az Atlanti-óceán déli részén elterülő Szent Ilona-szigeten, már annyira belesüppedtünk az erősen felemás történelmi eposzba, hogy már fel sem kapjuk a fejünket a Scott-univerzum legbanálisabb filmzárlatán.
Készültek már filmek Napóleonról és a napóleoni háborúkról az elmúlt száz évben (nem is kevés), de egyik sem annyira élvezhető, mint a némafilmes korszak egyik felülmúlhatatlan újítójának számító francia Abel Gance 1927-es klasszikusa (Napóleon) vagy nem olyan remek, mint a szovjet Szergej Fjodorovics Bondarcsuk az utolsó döntő összecsapásról forgatott mesterműve (Waterloo, 1970). „Ne zavarjátok a császárt!” – kiált fel az első bekezdésben említett nóta végén a magyar slágerénekes. Mi még csak azt sem kívánjuk, hogy bárcsak Scott ne porolta volna le a „le Petit Caporal” („a kis káplár”) zubbonyát, mert minden hibája ellenére, a film számos értékes részsikert tud felmutatni – többek között – Dariusz Wolski magabiztos operatőri munkájának, a kiváló jelmezeknek és emlékezetes hangeffektusoknak köszönhetően. Mégis, nyugodt szívvel távoznánk a vetítőteremből, ha eredeti forgatókönyvi bravúrokat, valóban ötletes rendezői megoldásokat és izgalmas színészi jelenlétet követhettünk volna nyomon a szemünk előtt elpárolgó két és fél órában.
Egy biztos: Ridley Scott a rendezői változatok tényleges meghonosítója, aki már többször megcáfolta „a kevesebb több” alapigazságot (legutóbb a Mennyei királyság ötven perccel terjedelmesebb változatával). Ha szerencsénk van, a Napóleon „eredetije” is komolyabban vehető és gazdagabb a stúdió által „megcsonkítva” mozikba küldött verziójánál.
