Retro-mozi: A bevetés szabályai

Moralizálós drámát látunk (remek katonai akciókkal fűszerezve), de Friedkin van olyan dörzsölt róka, hogy nem sétált bele egy blöfföktől hemzsegő csapdákba. Bár a felmentő ítélet némileg érthetetlen, a tárgyalás során olyan folyamatok tárulnak fel előttünk, amelyek messze túlmutatnak egy szimpla bűnös-nem bűnös szituáción. Nem is ideologizálásról van szó, inkább előttünk, nézők előtt folytatott morális kételyekről. A gyerekek és a nők halála akkor is felvet egy csomó kérdést, ha történetesen valóban fegyver volt náluk. Az USA hadseregének bevetési szabályzata elég nyilvánvalóan rendelkezik ezekről a speciális helyzetekről, így mi tudjuk és értjük, hogy Childers jogosan és a szabályoknak megfelelően adott tűzparancsot. A gond csak az, hogy erről elég nehéz meggyőzni egy esküdtszéket bizonyítékok nélkül. Hodges nem is próbálkozik a bizonyítékokra épülő védelemmel. Alapvetően az érzelmekre és a legendás patriotizmusra próbál hatni, amely elég vicces egy tárgyalóteremben, de Amerika már csak ilyen: ha az a pár ember a szívére hallgat az agya helyett, lazán felmentik a vádlottat. Itt is ez történik, s hiába jogosan, mégis a (meglepően szimpatikus és korrekt) ügyésznek adunk alapból igazat.

A film az amerikai katona feladatrendszerét és erkölcsi kötelességeit boncolgatja egy olyan szituációban, amikor nehéz eldönteni, alkalmazhatóak-e az irodákban kidolgozott szabályok a csata kellős közepén, s ha igen, milyen következményei lesznek azok betű szerinti betartásának. Childers az utóbbit tette, mégis mindenki keresztre akarja feszíteni, a sajtó és a közvélemény egyaránt őt kiáltja ki első számú közellenségnek. Elkövethet-e egy utólag súlyosan kifogásolt harci cselekményt egy katona, ha tudja, hogy mindenki a torkának ugrik majd miatta, de az emberei élete a tét, ráadásul igaza is van, amikor kiadja a tűzparancsot? A válasz a szabályzat értelmében egyértelmű igen, más kérdés, hogy miként ítéljük meg mi a látottakat.

A forgatókönyvben egyébként éppen a központi kérdés körül követtek el óriási hibát. Az eredeti verzióban a nézőknek nem mutatták volna meg, hogy valóban voltak-e fegyveresek a tömegben, ezt a jelenetet csak később illesztették be a forgatás alatt. Kár volt. Micsoda dráma, izgalom bontakozott volna ki a szemünk előtt, ha mi magunk sem tudjuk az igazságot. A film egyébként is hemzseg a hiteltelen részletektől és mellényúlásoktól, egy ilyen dilemma azonban mindenért kárpótolt volna bennünket. Kár, hogy Friedkin engedett a tesztközönség nyomásának, és ezzel kiirtotta produkciójából azt a szálat, amely a mai napig beszédtémává tenné az alkotást a rajongók körében.

A színészi munka pazar, elég csak a két főszereplő nevére pillantanunk. Jackson magabiztosan hozza mindig előrántható karakterét, igazi pillanatai azonban Jonesnak vannak. Remekül ábrázolja a megkeseredett, mindig árnyékban álló katonát, akit sem harcosként, sem ügyvédként nem ismertek el. Kételyei és belső vívódásai ellenére hisz bajtársában, de tisztessége még így is csak akkor engedi, hogy valódi hittel vállalja védelmét, amikor az eltűnt kazetta problémája előtérbe kerül, igazolandó azt, hogy Childers nagy valószínűséggel igazat mond. Jones lazán lejátszik mindenkit a filmben, elsősorban az ő vívódásaira fókuszálunk, nem pedig a Childersére, mivel utóbbinak nincs ilyen. Jackson ábrázolásában a mintakatonát egy cseppet sem izgatja, hány tényleg ártatlan embert öletett meg. Miután megmentette katonái életét, az ellenséget pedig likvidálta, nem izgatja a járulékos veszteségek aránya, akkor sem, ha gyerekekről és nőkről van szó. Ez kissé lesarkítja a nézői megítélést karakterével kapcsolatban, s hiába ismerjük igazát, valahogy nem tudunk felhőtlenül vele örülni a történet végén. Említsük meg Ben Kingsleyt is, aki a tőle megszokott profizmussal alakít akkorát három nyúlfarknyi jelenetében a karrierista, gerinctelen diplomata szerepében, hogy nem lehet nem emlékezni hibátlan játékára.

A bevetés szabályai sokkal több lehetett volna egy szórakoztató-elgondolkodtató mozinál, ha az eredeti forgatókönyv fentebb említett verziója szerint forgatják le. Kultfilmmé válhatott volna, amely egy megoldhatatlan problémakörre épül. Kár, hogy Friedkin besétált a nézői igényrendszer csapdájába. Ha nemet mond a változtatásra, filmjét most a legnagyobbak között emlegetnénk, színészei munkáját pedig teljesen más értelmezésben néznénk. De ne akarjunk mindig többet, mint amennyit kapunk: így is élvezhető, hatásos mozi, Hollywood minden gyengéjével és erősségével együtt. Pedig de jó lett volna leírni, hogy az álomgyár ezúttal nem nyert, mi nézők viszont igen.

Gyártó: Paramount Pictures

Rendező: William Friedkin

Forgatókönyvíró: Stephen Gaghan

Zeneszerző: Mark Isham

Operatőr: Nicola Pecorini, William A. Fraker

Vágó: Augie Hess

Szereplők: Samuel L. Jackson, Tommy Lee Jones, Sir Ben Kingsley, Blair Underwood, Anne Archer

Filmpremier: 2000. április 7. (USA)
Magyarországi bemutató: 2000. szeptember 14.

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)