Retro-mozi: A hazafi

Benjamin Martin (Mel Gibson) legendás katona volt. Az amerikai
gyarmatokért vívott angol-francia háború egyik epizódjában olyan
kegyetlenséggel állt bosszút az ellenségen, hogy nevét hosszú évekkel
később is félelemmel vegyes tisztelettel emlegették. Pedig Martin
alaposan megváltozott. Felesége halála óta csak a gyermekeinek él, így
nem meglepő, hogy amikor a tizenhárom gyarmat fellázadt a brit
fennhatóság és adórendszer ellen, neki semmi kedve részt venni a később
függetlenségi háború néven megismert konfliktussorozatban. Fiát,
Gabrielt (Heath Ledger) már nem tudja visszatartani attól, hogy
csatlakozzon a hadsereghez, de legalább többi gyermekét biztonságban
akarja tudni. Ám (ahogyan William Wallace esetében) a történelem itt is
lekevert hősünknek egy óriási maflást. Tavington ezredes habozás nélkül
lelövi Martin egyik gyerekét (egyébként éppen Gabriel miatt), s
innentől, ahogyan azt jól gyaníthatjuk, elszabadul a pokol.

Gibson
először egy rövid, tízperces jelenetben villantja meg, hogyan kell húsz
ellenséges katonát lemészárolni idegből (lásd még William Wallace híres
torokelvágós epizódját a Braveheartban), azután csatlakozik a sereghez,
hogy ezredesként szervezze meg saját milíciáját, amely nem ismer sem
istent, sem embert, a korabeli kötelezően elfogadott harcmodort (amely
gyakorlatilag abból áll, hogy az ellenséges csapatok néhány tucat
méterre állva egymástól halomra lövik a más színű egyenruhában érkezőt)
végképp nem. Korának partizánja ő, különleges taktikával, trükkökkel és
még több kegyetlenséggel felszerelve. Amit nem tud ellensúlyozni katonái
számával, fegyverzetével, azt új, az angolok számára teljesen
ismeretlen harcmodorral pótolja. Számára értelmezhetetlen a lovagias
hadviselés, amelyhez az ellenséges főparancsnok és annak vezérkara még
ragaszkodik. Szerencsétlensége azonban újra és újra Tavington ezredessel
hozza össze, aki szintén nem foglalkozik holmi szabályokkal, és
módszeresen elkezd vadászni Martin családjára. Hősünk így (miközben
gyakorlatilag elindítja a függetlenségi háború győzelmi sorozatát)
egyszerre áll bosszút gyerekeiért és csatázik egy olyan háborúban,
amelyben esze ágában sem volt részt venni. A végkimenetel borítékolható,
a történelmi következményeket ismerjük, Martin sorsát pedig (ne
feledjük, hogy a hollywoodi koncepció dominál) már az elején sejthetjük.
Büszkén lobog az amerikai zászló, a megfáradt harcos pedig lehiggadva
térhet haza gyermekeihez és új kedveséhez.

Roland Emmerich
(Godzilla, Holnapután, A függetlenség napja) neve láttán a rendezői
széken sokan csuklani kezdtek, s erős kételyekkel várták a bemutató
pillanatát. Nem csoda, a katasztrófafilmekben utazó mester és a
Bravehearttal győzedelmeskedő Gibson párosítása egy történelmi moziban
első pillantásra valóban furcsának tűnt. Csak gyanítható, hogy Gibson
keze erősen benne volt a forgatási munkálatokban, mivel Emmerich
sikeresen elkerülte azokat a banális közhelyeket, amelyektől A
függetlenség napja például még paródiának is csak kínnal-keservvel
tekinthető. Nem maradhatott ki persze a kötelező szerelmi történet, a
könnyfakasztó dráma az ártatlanok kegyetlen sorsáról (John Williams
megszokottan jó zenéjével aláfestve), és persze a legendásan hollywoodi
patriotizmus ábrázolása sem, bár ebben az esetben valóban rámondhatjuk,
hogy a cím kötelez. Gibson alakja a csillagos-sávos lobogóval annyira
cukros, amennyire csak Emmerich meg merte fogalmazni, az előzmények
miatt mégis elfogadható, sőt szerethető. A rendező biztos kézzel fogta a
gyeplőt, mind a technikai stábot, mind a népes statisztasereget, mind
pedig a főszereplői gárdát jól irányította. A csatajelenetek pörgősek és
izgalmasak, Gibson első gyilkolászásának epizódja pedig észrevehetően
szándékos tisztelgés a színész 1995-ös történelmi munkája előtt.

Gibson
egyébként (minden negatív előjel nélkül) szinte egy az egyben William
Wallace figuráját hozta magával a Braveheartból. Sokszor idéztük már,
hogy a színésznek nincs ugyan ezer arca, de azt a párat, amit használ,
senki nem hozza olyan tökéletesen, ahogyan ő. A harag, a bánat, a
kisfiús öröm, a szó szeretnivaló értelmében vett sutaság kevés
színésznek áll annyira jól, mint neki. Szerepe ugyanott kezdődik, ahol a
Braveheartban is: megölik egy családtagját, így beszáll egy olyan
háborúba, amihez semmi kedve nem volt. Bonyolítja a színész helyzetét,
hogy a bosszúval vegyített dühöt nem egyszer kellett eljátszania, hiszen
amikor a néző már kezdene egy kicsit megnyugodni az egyik gyilkosság
után, Emmerich és forgatókönyvírója gondoskodik róla, hogy William
Tavington ezredes (Jason Isaacs) újra lemészároljon valakit közvetlen
környezetéből, s ha egy nem lenne elég, hát az egész falura rágyújtatja a
templomot. Gibson jót s jól alakít. Túl nehéz dolga nincs, egyszer ezt a
figurát már tökéletesen hozta, a különbség itt csupán annyi, hogy nem
skót szoknyában aprítja az ellent.

Heath Ledger nyolc évvel
előtte volt élete legjobb és utolsó alakításának (Joker), de már itt is
megvillantott eszköztárából néhány olyan dolgot, ami teljes mértékben
indokolta a rendezői bizalmat. Szerepe nem túl izgalmas, a családi
kötelék és egy hatalmasabb eszme között lavírozó fiú játékát talán még a
szerelmi szál sem bonyolította agyon. Vájt szeműek azonban
észrevehettek Ledger alakításában pár igen érdekes pillanatot. Talán
három-négy olyan jelenet is van, amelyben a fiatal színész Gibson
mozdulatait, pillantását hozza vissza. Szándékosan nem az utánzás szót
használom, hiszen nem a színészt másolta ezzel, csupán az apa ösztönös
gesztusait ültette át tudatosan a fiú gesztusrendszerébe. Mesteri
másodpercek ezek, ha a nézőnek van annyi ideje, hogy felfedezze őket.
Jól jelzi Ledger agyalását a szerepen, az ilyen apró trükkök azok,
amelyek előrevetítik egy óriási tehetség kibontakozását.

Említettük
a Tavington ezredes szerepében brillírozó Jason Isaacs játékát. A brit
színész maga a tökéletes gonosz, bár gonoszságát egyáltalán nem
támasztja alá ideológiai háttér, csupán személyes becsvágya és
karrierje. Ha azt mondanák neki, hogy gyerekek buksiját simogassa, s így
könnyen birtokokhoz juthat, bizonyára mosolyogva megtenné. Ám mivel
háború dúl, célja eléréséhez semmilyen eszköztől nem riad vissza.
Válogatás nélkül gyilkol katonát, civilt, öreget, nőt, gyereket. Isaacs
parádésan alakítja a világot semmibe vevő, a morált és erkölcsöt hírből
sem ismerő karrieristát. Figurája annyira tenyérbemászó, hogy halálakor
csak azt sajnáljuk, Gibson miért nem darabolta miszlikbe, apró
cafatokba, ahogyan az általa formált karakter a legenda szerint már
megtette egy másik csatában.

A hazafiban persze rengeteg
történelmi csúsztatás és pontatlanság van, de ez senkit nem izgat
túlságosan. Erős látvány és kiváló színészi játék jellemzi a filmet, s
bár időnként rápillantunk az órára, a százhatvanöt perc még kibírható
egy ilyen precízen kidolgozott mozinál. A kritikusok véleménye erősen
megoszlott az alkotással kapcsolatban, egyesek grandiózus történelmi
drámának, mások együgyű giccsnek találták. Az igazság valahol talán a
kettő között van, de egy biztos: ilyen erős gárdával nagyot hibázni nem
lehet. Emmerich filmje túlélte az elmúlt tizenöt évet, és ez
valószínűleg még sokáig így marad. Olyan kultikus, mint a Braveheart,
sohasem lesz, de bármikor újra lehet nézni, ha egy messzi korba vágyunk,
ahol a megfoghatatlan eszmék nagyon is valóságossá váltak az egyén
szemszögén keresztül.

Gyártó: Columpia Pictures Corporation

Rendező: Roland Emmerich

Író: Robert Rodat

Zeneszerző: John Williams

Operatőr: Caleb Deschanel

Szereplők: Mel Gibson, Tcheky Karyo, Heath Ledger, Joely Richardson

Filmpremier: 2000. június 27.

Magyarországi bemutató: 2000. július 27.

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)