Retro-mozi: A Nap birodalma

Hat évvel a mérföldkőként jegyzett Schindler listája előtt Steven Spielberg amolyan előtanulmányt készített élete mesterművéhez. A Nap birodalma tematikájában ugyan csak néhány helyen idézi a későbbi kultmozit, azonban néhány karakter kidolgozottsága és a jellemábrázolás csiszoltsága már ennél a filmnél is arra engedett következtetni, hogy a hollywoodi guruban jóval több van, mint a Cápa, az E.T. vagy éppen az Indiana Jones filmek (egyébként kiváló) popcorn-feelingje. Tette mindezt úgy, hogy a főszerepre egy gyereket, a későbbiekben Christopher Nolan rendező által csúcsra járatott, akkor még csak 12 esztendős Christian Bale-t szerződtette, egyébként 4000 jelentkező közül.

A sztori Kína japán megszállása alatt játszódik a 2. világháborúban. James Graham, az elkényeztetett úri gyerek Sanghajban él diplomata szüleivel, ám az invázió örökre megváltoztatja életét. Az utcai zűrzavarban menekülés közben elveszíti apját és anyját, így egyedül marad egy olyan szituációban, amelyhez semmi köze nincs. A megszállók az elfogott külföldieket (alapvetően angolokat és amerikaiakat) fogolytáborokba hurcolják, ahol a kis James először megdöbbenve, aztán egyre jobban idomulva a körülményekhez veszi tudomásul, hogy mindaz, amit addig tudott a világról, mit sem ér egy olyan helyen, ahol az egykor az idejüket szivarozással és golfozással agyonütő urak most egymást ütik agyon egyetlen szem rothadt krumpliért.

Jim hamarosan kettős világba helyezi magát a túlélésért. Egyfelől eltanul minden trükköt mentorától, Basie-től, aki habozás nélkül és cinikusan áldoz fel mindent és mindenkit saját túlélése érdekében. (John Malkovich többek között azért a világ egyik legjobb színésze, mert képes volt a filmben alázattal aládolgozni tini kollégájának.) Másfelől a repülés álomvilágába menekül, s a tábor tőszomszédságában lévő japán katonai reptér meg is adja neki ezt az illúziót. Naphosszat a kerítés mellett bámulja, ahogyan a vadászgépek felszállnak, s a kamikazepilótáktól elbúcsúznak. A film egyik leghatásosabb (mások szerint leggiccsesebb) jelenete, amikor a kisfiú a felkelő nap fényénél készülődő, öngyilkos küldetésre induló japán katonáknak elénekli a szögesdrót mögül a japán himnuszt. Jim szülei elvesztése után egy olyan álomvilágban keres kapaszkodót, ahol már nem tudja elválasztani a hagyományosan megfogalmazható jót és rosszat. Tiszteletet érez a japán megszállók iránt, s maga sem tudja eldönteni, akarja-e, hogy véget érjen a háború, ám ugyanúgy lelkendezik, amikor amerikai bombázók a szeme láttára pusztítják el a repülőteret és a hangárokat. Elmosódnak a határok, mindent megtesz a túlélés érdekében, s mivel gyengédséget és szeretetet senkitől nem kap, vágyait a repülés iránti szenvedélyében vetíti a külvilágba. Keménysége és túlélési ösztöne olyan nagy, hogy lazán túllép a reményt sorra feladó felnőtt társain. Éppen emiatt kap különösen hangsúlyos szerepet az a néhány jelenet, amikor Jim összeomlik. „Már nem emlékszem, hogy néztek ki a szüleim" – sírja el magát az említett amerikai bombázás alatt, maga sem tudva, mit kezdjen pillanatnyi sorával és a rá váró bizonytalansággal.

A film végére egy kiüresedett, meggyötört és minden reményét elvesztett kisfiút látunk, aki sem a rabsággal, sem a szabadsággal nem tud már mit kezdeni. Látja az atombomba felrobbanását követő villanást, s csak a rádióból tudja meg később, mi volt az. Ez az a pont, amikor már nem képes értelmezni a körülötte zajló eseményeket. Agya, amely a mindennapi krumpliadag megszerzésére állt rá, nem tudja értelmezni a tényt, hogy egyetlen találattal emberek százezrei pusztulhatnak el. Kétségbeesetten próbálja elmagyarázni a külvilágnak, hogy ő látta a villanást, hogy valaki figyeljen rá, mert ő igenis fontos ember, hiszen szemtanúja volt annak, amit ember addig nem láthatott, de már nem képes megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. „Ma új szót tanultam: atombomba. Olyan volt, mintha Isten fényképezne" – motyogja végül gyönyörűen és minden reményét elvesztve az emberekben.

Spielberg bámulatra méltó magabiztossággal rendezett. Bár előszeretettel dolgozott addig is gyerekekkel, munkája bonyolultabb volt, mint például az E.T. esetében. Ha kamasz szereplője nem birkózik meg az óriási feladattal, hiába Malkovich és hiába hollywoodi hírnév, a film a kuka mélyén landolt volna. A rendező sikerrel vette az akadályt. Látszik, hogy rengeteget foglalkozott Bale-lel, aki úgy tudta követni instrukcióit, hogy játékát látva csak néhány esetben kapjuk fel a fejünket: „ezt biztos Steven bácsi mondta, hogy így kell csinálni." Tökéletes választás volt a szerepre. Nyoma sincs a gyerekszínészek klasszikus filmes hibáinak, a zavartságnak, a felesleges gesztusoknak, a zavart mimikának. Alakítása már akkor magában hordozta azt az óriási munkabírást és odafigyelést, amely 23 évvel később Oscar-díjjal hálálta meg magát.

A Nap birodalmát nem tartják ugyan Spielberg legjobban sikerült filmjének, ám a későbbiek ismeretében (Schindler, Ryan közlegény) feltételezhetjük, hogy alkotását tanulmánynak, kezdeti próbálkozásnak is szánta. A stáb szinte ugyanaz, mint akikkel előtte és napjainkig is dolgozik, ábrázolásmódja azonban új színekkel gazdagodott, legyen szó a kamera szokatlan beállításairól vagy a néhol meglepően hosszú snittekről. Hollywood ásza híres arról, hogy minden filmjében elrejt néhány utalást saját filmjeire vagy más (általa tisztelt) rendezők munkáira. Itt sem hagyta ki a ziccert: a film elején, amikor Jimet egy kínai fiú üldözi, egy az egyben visszahozta az Indiana Jones frigyládás epizódjának kaotikus piacjelenetét, s meg merte húzni azt a pimaszságot is, hogy Malkovichék barakkjának ablakát a Star Wars Millennium Falconjának pilótafülkéje mintájára építtesse meg.

A Nap birodalmában több van, mint amennyit a nézők megláttak benne. Fontos és szívszorítóan szép film az ártatlanság elvesztéséről és a remény hiábavalóságáról. Hogy a mozi a vetítés idején mind szakmailag (hat jelölésből egyetlen Oscar-díj sem jött be), mind a pénztáraknál megbukott, az valószínűleg Spielberg személyének és nevének köszönhető. Senki nem tudta akkoriban komolyan venni, hogy a cápás és a totyogó földönkívülis fickó komoly filmdrámát tud rendezni. Javára szóljon, hogy nem adta fel. Csendben elkészítette az Indiana Jones harmadik részét, majd a felejthető Hook után a Jurassic Parkot, hogy aztán 1993-ban előálljon a Schindlerrel, azzal a filmmel, amely előtt már mindenki fejet hajtott. Az is, aki A Nap birodalmára csak legyintett annak idején.

Gyártó: Warner Bros

Rendező: Steven Spielberg

Forgatókönyvíró: Tom Stoppard

Zeneszerző: John Williams

Operatőr: Allen Daviau

Vágó: Michael Kahn

Szereplők: Christian Bale, John Malkovich, Miranda Richardson, Ben Stiller

Filmpremier: 1987. december 9. (USA)

Díjak:

BAFTA-díj (1989) − Legjobb operatőr: Allen Daviau

BAFTA-díj (1989) − Legjobb hang

BAFTA-díj (1988) − Legjobb filmzene: John Williams

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)