Retro-mozi: G. I. Jane

Szöveg: Révész Béla | 2015. április 1. 15:32

Az jó kezdés, hogy Hollywood agyát megmozgatja a hadseregen belüli női egyenjogúság. Az már nem annyira jó folytatás, hogy a producer öncélúan magának forgat róla filmet. A végeredmény viszont maga a katasztrófa.

A kilencvenes években Demi Moore ha nem is uralkodó, de meghatározó személyisége volt Hollywoodnak. Sikeres és egyáltalán nem sikeres filmek tömkelegében játszott, s éppen ez volt az az időszak, amikor alkotásainak témájában vastagon aláhúzott szerepet töltött be a testiség. A Tisztességtelen ajánlat, a Zaklatás és a Sztriptíz után aztán gondolt egy merészet és (mint utóbb kiderült) hiábavalót. Saját produkciós céget gründolt, hogy az általa összegyűjtött összeget magára, azaz az ő főszereplésével készült mozikba fektesse. Első munkája a G.I. Jane volt, aminek kemény izmú és akaratú hősnőjét természetesen ő alakította. Bár ne tette volna.

A történet már nem is lehetne egyszerűbb. A nagypolitika elhatározza, hogy belemászik az emancipációs küzdelembe a hadseregen belül is. A kemény szenátorasszony keresztül akarja verni (azaz nem is akarja, de ez a sunyi szál szinte lényegtelen a történet nyögvenyelős tengerében) a haditengerészeten, hogy a jövőben nők is szolgálhassanak az elit szervezetnél. Mindehhez csak meg kell győzni a marcona katonákat, hogy egy nő ugyanolyan jól bírja a kiképzést, mint egy férfi. Kísérleti nyúlnak kiválasztják Jordan O’Neil (Demi Moore) hadnagyot, aki aztán annak rendje és módja szerint jól megmutatja a hímsoviniszta szemétládáknak, hogy olyan erő és furfang lapul a gyengébbik nemben, amelyért csak köszönetet mondhatnak a borostás bajtársak. (Sajnos mindezt nekünk, nézőknek is megmutatta.)

A SEALs kiképzési módszereibe csöppenve hősnőnk egyből azzal indít, hogy neki semmiféle kivételezés nem kell, mert ő egy a sokból. Annyira akar bizonyítani, hogy az már alapötletként is komikussá teszi egyébként sem szerencsésen megírt szerepét. Haját egy látványos jelenetben leborotválja, és ez az a mozzanat, amely miatt a nézők nagyjából emlékezhetnek erre a mozira. A film, amelyben Moore kopaszra tarolja fejét és izmait mutogatja. (Ha már itt tartunk: ugyanez a produkció színészileg sokkal erősebben sikerült Sigourney Weavernek az 1992-es Alien 3-ban.) A kegyetlen kiképzés során aztán sorra buknak ki mellőle a férfiak, de ő nem, női mivoltából merít erőt, miközben mindent megtesz, hogy véletlenül se tekintsék nőnek. Azaz a karaktere tesz meg mindent, mert Moore egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy orvosilag átértelmezett domborulatait megmutathassa a nézőknek. Látunk itt vizes pólós, izzadt pólós, száraz pólós, melltartós és melltartó nélküli jelenetet, hogy mi viszont egyetlen pillanatra se felejtsük el, Demi Moore még a karaktert is hajlandó beáldozni öncélú magamutogatásának oltárán. (A film elején több lehetséges jelölt közül válogatnak, érdekes módon a nem eléggé szép nőket azonnal kirostálva.) A kiképzést persze teljesíti, férfi kollégái minden rosszindulata ellenére, s naná, hogy a mozi végén látható egyetlen nyúlfarknyi, háborús szituációban az ő bátorsága és bölcs előrelátása menti meg láthatóan összezavarodott és tutyimutyi kollégái életét.

Moore legnagyobb tévedése az volt, amikor saját teste és kitörni akarása köré forgatott katonai vonatkozású reklámfilmet. A G.I. Jane-ben (már a cím is elkeserítően rossz) ugyanis minden csak körítés a hype mellett. A színésznő előző filmjei finoman fogalmazva sem maradtak meg a kollektív emlékezetben, s úgy gondolta, a katonalány figurájával óriásit robbant majd. Ő maga úgy nyilatkozott alkotásáról, mint lehetőségről, amelyben a kemény izmozás mellett olyan „trú sztori"-t is bemutathat, amely a nők kizárásáról szól bizonyos választási lehetőségekből. Ez az, ami a filmből sajnos nem jön le. Danielle Alexandra és David Twohy forgatókönyve olyan, mintha kávészünetekben írták volna meg. Nincs egyetlen hús-vér figura sem a filmben. Gyakorlatilag csak műanyag alakokat láthatunk, akik rendelkeznek az adott karakterre illő összes sztereotípiával. A politikusok korruptak, a kiképzőtiszt szadista, a katonák szexisták. Plasztikhősöket látunk plasztikérzelmekkel, plasztikproblémákkal és -konfliktusokkal, plasztikdialógusokkal szenvedve. Még a popcorn is műanyaggá válik a szánkban, ha túlzottan belemerülünk O’Neil hadnagy kliséktől hemzsegő világába.

Ha azt mondtuk, hogy Moore legnagyobb tévedése az önhype miatt leforgatott film volt, legnagyobb bűnének Ridley Scott rendező belerángatását tekinthetjük a produkcióba. Egy jó rendezőről beszélünk, akinek voltak persze szürkébb filmjei, de az Alien, a Szárnyas fejvadász és a Thelma és Louise után maga sem gondolta volna, hogy ekkora buktába fog beleszaladni. Scott megpróbálta a lehetetlent, de ezzel a nyersanyaggal és ezzel a kínosan ostoba történettel még ő sem tudott mit kezdeni. Próbált volna ő instruálni, valószínűleg egy csomó mindent másképp csinált volna, ám nehéz úgy akaratot keresztülvinni egy forgatáson, ha közben a főszereplő adja a fizetést. A végeredmény kiábrándító lett még Scott számára is, évekkel később is csak óvatosan mert beszélni a filmről, finoman fogalmazva meg, hogy életének talán nem a legjobb döntése volt beülni a rendezői székbe. A teljes döbbenetet és értetlenkedést aztán a Gladiátorral sikerült feledtetnie, majd egy évvel később a Black Hawk Downnal igazolta, hogy tud ő remek katonai mozit is csinálni, feltéve, hogy hagyják.

Nem tudni, a G.I. Jane pontosan mi akar lenni. Műfaji mutánsnak titulálhatjuk, a szó legnegatívabb értelmében. Moore egyszerre akart izmot, domborulatot, drámát és akciót villantani, de ebből a katyvaszból csak egy toborzófilmnek is gyenge valami sült ki. A feminista vonal nem azért ennyire dühítő, mert nem lett volna létjogosultsága, hanem mert Demi Moore Demi Moore-t reklámozta, nem pedig a női egyenjogúságot. Az öncélú művészkedés pedig megbocsáthatatlan, főleg akkor, ha a producer asszony mindezt még meg is próbálja ideologizálni.

Már maga a színészi játék is belebukik a hamisságba. A hadnagy a kiképzésen elméletileg a nők egyenjogúságáért száll harcba, de mindezt úgy teszi, hogy a férfiak összes szokását megpróbálja ellesni. Sokat használja a négybetűs népszerű kötőszót, kopaszra borotválja a fejét, és egy idő után majd szétesik a lazaságtól. A konfliktushelyzetek ezzel ellentétben annyira vannak kidolgozva, mint egy Tom és Jerry rajzfilmben, ahol a kutya ugat, a macska pedig szalad az egér után. Minden krízissel teli szituáció hamis, színészileg kezeletlen és kezelhetetlen. Moore ennek megfelelően oldja fel a nem létező konfliktusokat: rendkívül dühös arcot próbál vágni, majd vagy vad fekvőtámaszozásba kezd, vagy átvált egy kemény kiképzési jelenetbe, ahol annyira leizzadhat a nézők örömére, amennyire csak lehet.

A G.I. Jane-nek (nem ezzel a címmel, nem ezzel a forgatókönyvvel és nem ezzel a stábbal) nagyon is lett volna létjogosultsága. Hiánypótló alkotást lehetett volna forgatni az ötletből, ehelyett kaptunk egy szájbarágóan didaktikus, idegesítő moralizálástól és közhelyektől hemzsegő, rendkívül unalmas mozit, amely így is maradt meg a köztudatban. Az eredeti célkitűzés, amely talán a konzervatív amerikai előítéletekkel szállt volna szembe, csak halvány nyomaiban fedezhető fel a filmben. Érthető, miért volt anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt óriási bukta az alkotás. Demi Moore, aki saját cégével forgatott saját magának egy reklámmozit, valószínűleg fel sem fogta, mibe vág bele, s mennyit árthat ezzel a saját karrierjének is. Ha addig nem is, 1998-ban, amikor megkapta a legrosszabb színésznő kategóriában az Arany Málna-díjat, talán elgondolkodott a dolgon.