Retro-mozi: Köszöntjük Szarajevóban!

Az 1992-ben pokollá változott, egykor téli olimpiát és szebb napokat megélt Szarajevó az akkori tudósítók paradicsoma volt. Az ostrom sújtotta városban hemzsegtek a tehetséges és kevésbé tehetséges riporterek, hiszen az ember bármelyik nap belefuthatott élete sztorijába. Michael Henderson (Stephen Dillane), a brit média sztárja is innen tudósít, azzal a meggyőződéssel, hogy ő az egyetlen, aki tiszta, kellően távolságtartó és a tényeken alapuló hírtartalmat állít elő, s mélyen lenézi az amerikai sajtó nagyágyúját, a cinikus és szenzációhajhász Flynnt (Woody Harrelson), aki vagy részeg, vagy másnapos, ellenben habozás nélkül besétál az utcai tűzvonalba, ha segíteni kell egy holttestet elszállítani. Kettejük szakmai konfliktusa aztán semmilyen formában nem bomlik ki a filmben, nem ütköznek nézőpontok és médiafelfogások, pedig izgalmas lett volna látni, mit gondolnak az újságírók a hírek tálalásáról egy háborús zónában.

Henderson nagy sztorija egy – a város katonai szempontból legszerencsétlenebb helyén lévő – árvaház lakói kapcsán fogalmazódik meg. A higgadt angol kezdi elveszíteni a fejét, amikor látja, hogy a gyerekek teljesen magukra hagyatva próbálnak túlélni, az ENSZ azonban a kisujját sem mozdítja értük. Tudósítói tevékenysége személyes hadjáratba csúszik át. Katonai gépekről tudósít a repülőtéren, rámutatva, hogy azok üresen távoznak Szarajevóból, holott tele lehetnének gyerekekkel, a sajtótájékoztatókon újra és újra az árvák ügyével hozakodik elő, s kénytelen végighallgatni az egyébként valóban vérlázító válaszokat. Az ENSZ hozzáállása súlyos kérdéseket vetett fel. Egy saját szemszögükből reálisnak ítélt állítást szajkóztak folyamatosan, amely nem véletlenül csapta ki a biztosítékot a jelen lévő újságíróknál is. A kérdésre, hogy miért nem tesznek valamit a polgári lakosság legalább egy részének a kimenekítésére, ilyen és ehhez hasonló válaszokat adtak: „Tudomásul kell venniük, hogy az ENSZ nem csak itt van jelen, s világszerte e pillanatban is 13 sokkal rosszabb hely van, mint Szarajevó." Amire az ostromlott város egyik zenész lakója morbid humorral csak annyit jegyez meg: ő megvárja, míg az első helyre kerülnek a listán, akkor majd ad egy koncertet, úgy biztosan nagyobb lesz az érdeklődés.

Henderson annyira belebonyolódik az árvaházas ügybe, hogy hirtelen felindulásában úgy dönt, hazaviszi magával az egyik kislányt és örökbe fogadja. Flynn ugyan megpróbálja neki elmagyarázni, hogy az újságíró nem humanitárius szervezeteknek dolgozik, hanem tudósít, Henderson azonban addigra már régen összekeveri saját érzelmeit a sajtó alapfeladatával. Mindez persze nem baj, sőt, ettől válik emberivé az egész dráma. A sajtómunkásokról legfeljebb akkor szólnak a hírek, ha meghalnak egy konfliktus alatt, egyébként fogalmunk sincs, kik ők és mit éreznek, hogyan reagálják le magukban, amikor hazudnak nekik, milyen indulatok kavarognak bennük, ha csak a tehetetlenséget látják, miközben emberek százai halnak meg a szemük láttára.

A Köszöntjük Szarajevóban! sajnos ebből az aspektusból is felemásra sikerült. Henderson megszállott érdeklődése az árvaház és a szétlőtt város lakói iránt abban a pillanatban véget ér, amikor a megmentett kislánnyal kiteszi a lábát a háborús övezetből és hazatér Angliába. A továbbiakban nem látjuk a fanatikus odafigyelést, az aggódást a szarajevóiak iránt, csak egy családapát, aki mindent megad „legújabb" gyerekének. Ennek tükrében hamissá válik a film első háromnegyedében látott aggódó, morálisan és erkölcsileg a dobogó felső fokára álló újságíró alakja, s átértékelődik Flynn cinizmusa is, aki tenyérbe mászó stílusa ellenére is Szarajevóban marad és rendületlenül tudósít a legbrutálisabb utcai mészárlásokról, egyetlen pillanatra sem feledve azt, miért küldték oda.

Winterbottom egyik legjobb és legfélelmetesebb húzása az volt, hogy telepakolta filmjét korabeli képes tudósításokkal. Rengeteg eredeti felvételt láthatunk a romba dőlt városról, a sebesültekről és a halottakról, a nyilatkozókról és a politikusok tanácstalanságáról. Az árvaházi vonal is erősre sikerült, valóban szívbe markoló a gyerekek rémülete és kilátástalan helyzete. Színészileg is rendben van a dolog, Woody Harrelson persze mindenkit lemos a játékával, de Dillane-re és az árva gyerekeket mentő Marisa Tomeire sem lehet egyetlen rossz szavunk sem.

Mégis hiányzik valami a moziból, ami az igazán nagy filmek közé repíthetné. Ki kell halkan mondani, hogy sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem állt a helyzet magaslatán. A film időnként a morálról szól, időnként a nyers erőszakról, néha a sajtó etikájáról, máskor a harcok embertelenségéről. Mindenből van benne egy kevés, de egyik szál sincs úgy megvastagítva, hogy vezérfonálként tekinthetnénk rá. Winterbottom belefulladt a részletekbe, lázas igyekezettel próbálta „hatásossá" tenni moziját, ezt azonban sűrűn összekeverte a hatásvadászattal. (Az Adagio dallamának folyamatos ismételgetése például egy idő után inkább idegesítő, semmint megható.) Kicsit olyan érzése van a nézőnek, mintha a színészeket senki nem vezette volna, mintha maguknak rendezték volna meg jeleneteiket. Winterbottom valamit nagyon bizonyítani szeretett volna, ezért akkorát markolt, hogy végül szinte semmit sem fogott.

A Köszöntjük Szarajevóban! persze nézhető és egyáltalán nem selejtes film, de a sztori alapján (amely ráadásul megtörtént eseményen alapul) ebből egy kirobbanóan jó és modern alkotást lehetett volna készíteni. Emléket nem állít, konzekvenciákat nem von le, célját nem éri el. Triplán kár, mert a feltételek adottak voltak.

Gyártó: Miramax / Channel Four

Rendező: Michael Winterbottom

Forgatókönyvíró: Frank Cottrell Boyce

Zeneszerző: Adrian Johnston

Operatőr: Daf Hobson

Vágó: Trevor Waite

Szereplők: Stephen Dillane, Woody Harrelson, Emira Nusevic, Marisa Tomei


Premier: 1997. május 9. (Cannes)


Magyarországi bemutató: 1998. szeptember 17.