Retro-mozi: My Way

Szöveg: Révész Béla | 2015. június 10. 14:28

Hihetetlen sztorijú és csúcslátványos film egy koreairól, aki három hadseregben is szolgált a 2. világháborúban, bár egyikben sem önszántából. A My Way esszenciája mindannak, amitől a távol-keleti háborús filmek zseniálisak, és amitől Ázsia kezdi legyalulni Hollywoodot.

Történelmi tény, hogy a normandiai partraszálláskor a szövetségesek foglyul ejtettek egy koreai katonát, aki a német hadseregben harcolt. A hihetetlen históriának még hihetetlenebb előzménye van. A két főhős útját Koreától követhetjük figyelemmel, miközben csak pislogunk a történelem groteszk tréfáin.

Egy japán főtiszt családja a megszállt Koreába érkezik. Gyermekük bolondul a futásért, csakúgy, mint cselédjük fia. Az egészséges verseny és a barátság azonnal elkezdődik a két fiú között, a háború azonban könyörtelenül közbeszól. És szó sincs a hollywoodi receptről, nem láthatunk semmi olyat, amit várnánk. Ez a barátság nem állja ki a tomboló káosz próbáját. A két fiúból ellenség lesz, a japán és a koreai szívből gyűlölni kezdi egymást, főleg azok után, hogy évekkel később egy maratoni futóversenyen a japánok nyíltan csalnak, hogy az ő üdvöskéjük győzzön. A történet tragikusabban folytatódik egy egyszerű sportdrámánál. A koreaiakat kényszersorozással a japán hadsereg kötelékébe kényszerítik, ahol állatként tekintenek rájuk, s úgy is bánnak velük. Futózseni közlegényünk japán parancsnoka nem más, mint egykori riválisa, immár ezredesi rangban. A mongol határon aztán vége lesz az alá-fölérendeltségi viszonynak. A százával érkező orosz harckocsik (a film egyik kiemelkedő csatajelenetében) gyorsan eldöntik, ki az úr a vidéken. Hőseink szovjet hadifogolytáborba kerülnek, ahol aztán besorozzák őket Sztálin hadseregébe. Egy németekkel vívott mészárszék-jellegű csata után (ha valakinek az Ellenség a kapuknál nyitójelenete jut eszébe, annak teljesen igaza van) német egyenruhát öltenek magukra, végül így kötnek ki Normandiában, amely egyben a végállomást is jelenti – mindenféle értelemben.

A My Way-ben mesterfilmek mesterjelenetei köszönnek vissza – mesteri színvonalon. Az imént említett német−szovjet ütközet valóban egy az egyben az Ellenség a kapuknálból kacsint ki ránk, de említhetjük a normandiai partraszállást is, ahol a nézőnek olyan érzése támad, mintha a Ryan közlegény néhány kivágott jelenetét nézné, a két katona tengerparti futásakor pedig nincs olyan fanatikus, akinek ne jutna eszébe a Tűzszekerek klasszikus jelenete. Mindezek azonban korántsem arról tanúskodnak, hogy a forgatókönyvírónak nem volt ötlete, és lopott néhány dolgot innen-onnan. Inkább tisztelgés ez kultikus filmek kultikus jelenetei előtt, egyébként kiváló színvonalon megvalósítva.

Ezen a ponton említsük is meg a látványt és az operatőri munkát. Mo-gae Lee mindent bevetett, amit a műfajban be lehet vetni. Lélegzetelállító képeket kapunk, a csatajelenetekbe pedig sikerült ízléses esztétikumot vegyíteni a brutalitás mellé. A CGI-s megoldások mellett olyan ötleteket is felsorakoztatott, amelyeket filmen eddig nem nagyon láthattunk. Az egyik ilyen apró trükk a szereplőre rögzített kamera, amely őt mutatja, amint találatot kap, megpördül a levegőben, majd a földre zuhan. Minden harci jelenet precízen megtervezett, aprólékosan kidolgozott snittek elsöprő sokaságából áll, s ha csak a normandiai előkészítő bombázásra gondolunk, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Pearl Harbor általunk is dicsért fél órája bizony minden szempontból eltörpül a My Way lenyűgöző látványa mellett.

De ami igazán megkülönbözteti a filmet a hollywoodi kliséktől, az a karakterek viszonya. Egy álomgyári forgatókönyvben a barátság az barátság maradna, tűzön-vízen és lánctalpakon át. Itt nem. Az a gyűlölet, amely a két fiatal egymás iránt végez, egészen a szovjet lágerig megmarad, s ott sem a régi emlékek hatására alakul át, hanem az egymás iránti tisztelet okán. Mindkét figura legfőbb és egyben legvégletesebb tulajdonsága a hűség. A koreai a barátaiért és honfitársaiért, a japán a császárért és annak tett fogadalmáért tenne meg mindent, s esetükben a mindent tényleg szó szerint kell érteni. Ha kell, félholtra verik a másikat, ha kell, ideiglenes fegyverszünetet kötnek a túlélés érdekében, de a gyűlölet katartikus feloldása igazából csak az utolsó, gyönyörűen megkomponált jelenetben következik be, ahol a két egykori ellenség gránáttűzben fut egyet utoljára, ezúttal az életükért.

A drámai szálat, amely időnként némi romantikával fut végig a történeten, hideg kegyetlenséggel szaggatja meg folyamatosan a csatajelenetek és a fogolytáborok brutális bemutatása. Egyetlen cél van csupán: a túlélés. Sehol egy pátoszos mondat, egy hiteltelen kifejezés, egy nem odaillő mozzanat. Azon a helyen, ahol szó szerint hullákkal fűtenek, nincs ereje az embereknek olyan magasztos dolgokkal foglalkozni, mint becsület, bátorság, bajtársiasság. A haza távoli emléke is inkább egy szép lányt vagy egy tál nagy adag ételt, mintsem egy eszmét jelöl.

Je-kyu Kang nagyon pontosan ráérzett arra, hogy mi a jó az amerikai topkategóriás mozikban, s arra még inkább, mi az, amit ki lehet belőlük hagyni. E koncepció alapján készítette el művét, amely bármelyik álomgyári darabbal lazán felveszi a versenyt. Mindenkinek ajánljuk a filmet, azoknak is, akik történelmi hátteret szeretnének látni az adott kor adott konfliktusaihoz, s azoknak is, akik a látvány kedvéért képesek tucatszor is megnézni egy pár másodperces jelenetet, amelyben a kamera végigsuhan a harcmezőn, s ennyi idő alatt több akciót mutat, mint más filmek tíz percben.

Amit a 9. század és az Assembly kapcsán megpendítettünk, továbbra is áll: a keleti filmgyártás mosolyogva utolérte Hollywoodot, s bár terjesztésben és PR-ban még van mit tanulnia, egész jó kis verseny kezdődhet a nézők kegyeiért. Mi mosolyogva hátradőlünk, és már csak egy kávét kérünk popcornnal.