Retro-mozi: Nyugaton a helyzet változatlan

Furcsa, hogy egy 85 évvel ezelőtt készült film ennyire megállja a helyét napjainkban, de a Nyugaton a helyzet változatlan 1930-as adaptációjával valóban ez a helyzet. Remarque mindössze 18 esztendős volt, amikor belecsöppent az első világháború poklába. 1917-ben a lábán, a kezén és a nyakán is megsebesült. A kórházból már vissza sem tért harcolni, de a háborúban töltött idő és személyes tragédiája pontosan elég volt arra, hogy megírja minden idők egyik legjobb önéletrajzi ihletésű regényét az öldöklésről és az azt követő kilátástalanságról.

A filmben szereplő Paul Baumer története nemcsak Remarque története, de egy teljes generációé is. Azé a nemzedéké, amelyik szó szerint, egyenesen az iskolapadból vonult be önként és dalolva, miután tanáraik, szüleik és a propaganda elhitette velük, hogy „édes és dicső" meghalni a csatamezőn. E nemzedék tagjai nem ismerhették meg a szerelmet, a fiatalkori kalandokat, a gondtalan ifjúságot. Bekerültek egy másik világba, ahol csak túlélni akartak, és ha sikerült nekik, hazatérésük után sem tudtak mit kezdeni megnyomorított életükkel. Egy szakadék választotta el őket egykori önmaguktól, s ezt a mélységet semmivel nem tudták többé betemetni.

A sztorira azonnal rátette a mancsát Carl Laemmle, a Universal alapítójának fia, és óriási sikerfilmet készített belőle, ami el is nyerte az 1930-as (harmadik) Oscar-ünnepségen a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek (Lewis Milestone) járó szobrocskát. Az alkotás értékét még inkább növeli, hogy a már akkor is önnön patriotizmusában fetrengő Hollywood merészen nyúlt egy olyan műhöz, amely a németek szemszögéből ábrázolja a világégést. Az is igaz ugyanakkor, hogy a mondanivaló univerzalitása gyakorlatilag mellékessé teszi, ki az ellenség.

A filmben nincsenek hősök. Mondanivalóját tekintve csak áldozatok vannak. Az iskolában agymosáson átesett fiatal németek már csak az x-edik csatájuk után töprengenek el azon, hogy egyáltalán mi a fenét keresnek ott. A Nyugaton a helyzet változatlan egyik legjobban sikerült jelenete, amikor hőseink egy folyóparton teljesen meddő beszélgetést folytatnak arról, hogy kiket is öldösnek („Soha ezelőtt nem láttam egy angolt sem, de szerintem ők sem németet. Én nem akarom megölni őket."), s hogy ki akarta ezt a háborút. A feltett kérdésre nincs válasz, a leglogikusabb és egyben legtragikomikusabb mondat csak ennyi: „Nos, valakinek csak származik belőle haszna."  Ez az értetlenkedés csúcsosodik ki abban a jelenetben, amikor egy roham alkalmával (amelynek során a szemben állók oda-vissza foglalgatják el az egymástól 100 méterre lévő lövészárkokat) Paul beugrik egy bombatölcsérbe, ahol leszúr egy szövetséges katonát. Kijutni már nem tud a golyózápor és a folyamatos gránáttűz miatt, így egy napig nézi, hogyan haldoklik ellenfele, míg végül eljut oda, hogy sírva kéri a bocsánatát, de akkor már csak a halálában is vicsorogva mosolygó katona üres tekintete a válasz.

Lewis Milestone rendező rendkívül felkészülten komponálta meg leghíresebb művét. Mai szemmel nézve is erős csatajeleneteket rendezett (némi mosolygásra adhatnak okot a káosz ábrázolásának érdekében felgyorsított képsorok), a háborús részek minden kockáján látható a pénz, amit a forgatásba nyomtak. Nemcsak a robbanások, a rohamok, a géppuska fedezékéből felvett mészárlások, a több ezer statisztát felvonultató tömegjelenetek lenyűgözőek, de azok is, amelyek az állóháború legnagyobb poklát, a patkányoktól nyüzsgő lövészárkok mindennapjait mutatják be, ahol a lassan zombivá váló katonák a faggyal, sárral és éhezéssel vívják napi szinten egyre reménytelenebb harcukat. A halál közelsége már olyan szinten van jelen minden pillanatban, hogy a létezés szerves részévé válik, mint a levegővétel.

A szabadságra hazautazó Paul riadtan, dühösen és csalódottan menekül vissza a frontra az otthoni, bolondját járó világból, ahol egykori tanára még mindig lelkesen buzdítja a 16 éveseket a hősi halálra, a kocsmában kövér urak söröznek, és oktatják ki őt arról, hogyan üldözzék Párizsig a szövetségeseket, édesanyjának pedig a legnagyobb gondja, hogy meleg alsóneműt készítsen a fiának.

A kontrasztos ábrázolás ma már talán unalomig ismertnek tűnhet, de ne feledjük el: 1930-ban mutatták be a filmet, és akkoriban még alaposan szájukba kellett rágni a nézőknek, hogy mennyire el vannak tévedve, akik úgy hiszik, hogy a hátországból, egy karosszékből véleményezhetik a lövészárkok szó szerint földhözragadt filozófiáját.

Milestone rendezésének egyik legnagyobb erénye, hogy nem redukálta meséjét a Hollywoodban szokásos gonoszok kontra jók vonalra. A másik a forgatási lehetőségek maximális kiaknázásban rejlik. A lövészárok rohamozásánál oldalra kocsiztatta a kamerát, így egyetlen hosszú snittben láthatjuk, ahogyan a szövetségesek felénk futnak, majd összerogynak a gépfegyverek rájuk zúduló tüzében. Hatalmas tömeget mozgat meg a nagytotálokban is, ahol szinte mindig több cselekmény zajlik egyszerre. Általában három-négy részre tagolja a teret, s mindenhol mást láthatunk, amelyek kiegészítik a cselekmény fő vonalát. Higgadt, okos filmes megoldások tömegét láthatjuk, s hihetünk Eisensteinnek, aki kitűnő doktori munkának nevezte a filmet. (Pláne úgy, hogy az utolsó jelenet megkomponáltsága a pillangó felé nyúló, majd elernyedő kézzel egyébként is a Patyomkin páncélost vászonra vivő filmes zseni munkásságát és szimbólumrendszerét idézi.)

Milestone nem kergeti a hatásvadász dolgokat, mégis iszonyúan erős képeket közvetít. Igazán elemében akkor van, amikor nem magyarázza meg a száraz, önmagáért beszélő látványt. Ilyen kegyetlen pillanat például a roham során a szögesdrótba kapaszkodó katona, akiből a füst eloszlása után már csak a két leszakadt kezet láthatjuk, amelyek még mindig görcsösen szorítják a drótot, vagy a jövőjétől megfosztott nemzedék reménytelenségével a néző arcába vágó, filmet záró idézet: „Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan."

A film 2015-ből nézve persze számtalan gyerekbetegségben szenved. Ám ez szó szerint gyerekbetegség. Az első hangosfilm 1927-ben készült, de még két évbe került, hogy lezárja a némafilmek korszakát. Mind a nézők, mind a színészek elé kihívást állított az új stílus. A némafilmekben mindent a gesztusokkal és az arcjátékkal kellett ábrázolni, míg itt már szavakkal, feliratok nélkül lehetett elmondani bármit. Sok színész belebukott a váltásba, de azoknak is kellett némi idő, akik könnyebben vették az akadályokat. A filmben időnként még felbukkannak a némafilmekre jellemző gesztusok (Paul édesanyjának jeleneteiben például), de a főszereplők ábrázolásmódjában is visszatérő elem a túlzott teatralitás. (Kivétel a Katczinskyt alakító Louis Wolheim, aki valósággal lubickol tragikomikus szerepében.) Mindezek azonban nem vesznek el a film értékéből.

A Nyugaton a helyzet változatlan mind ábrázolásmódjában, mind technikai kivitelezésében mérföldkőnek tekinthető a háborús filmek történelmében.
Milestone alkotása unikum az ínyenceknek, filmtörténeti kuriózum, amely ma is döbbenetes és felkavaró módon tálal narratívát a világháború borzalmairól, az egyén tiltakozásáról, lázadásáról, majd beletörődéséről. Saját korában újító megoldásaival és szokatlan megközelítésével aratott sikert, napjainkban pedig izgalmas élmény a háttér-információk ismeretében megnézni. Csalódni nem fogunk.

Nyugaton a helyzet változatlan (All Quiet on the Western Front) − 1930

Gyártó: Universal Pictures

Rendező: Lewis Milestone

Író: Erich Maria Remarque

Forgatókönyvíró: Maxwell Anderson, Del Andrews, George Abbott

Zeneszerző: David Broeckman

Operatőr:Arthur Edeson

Vágó:Edgar Adams

Szereplők: Lew Ayres, Louis Wolheim, Slim Summerville, John Wray, Arnold Lucy

Filmpremier: 1930. április 21.

Díjak:

Oscar-díj (1930) − Legjobb rendező: Lewis Milestone
Oscar-díj (1930) – Legjobb film

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)