Retro-mozi: Ryan közlegény megmentése

Ezt a sztorit használta fel alapötletként Spielberg. Nilandből Ryan lett (hogy miért, az érdekes találgatások tárgya fanatikus körökben, egyesek szerint azért, mert az ír tengerparton forgatták a filmet, de van, aki esküszik rá, hogy ez tisztelgés A leghosszabb nap és A híd túl messze van írója, Cornelius Ryan előtt), akiért nyolc különböző habitusú és karakterű katona teszi tűvé a franciaországi durva balhék helyszínét, hogy élve hazaküldhessék édesanyjának.

Kezdjük a negatívumokkal. Spielberg nem bírt magával, Hollywoodon és annak receptjein szocializálódott filmes agya képtelen volt a giccset és a pátoszt félretolni. A háborús történetet keretbe foglalta: a film elején és a végén is az öreg Ryant látjuk, amint egy katonai temetőben könnyes szemmel, összeroskadva bámulja Miller százados (Tom Hanks) sírkövét, miközben azon elmélkedik, vajon megérdemelte-e ő a sorstól, hogy túlélje a borzalmakat, mégpedig úgy, hogy a felkutatására küldött szakasz tagjai életüket vesztették. Szerencsére ott vannak vele a temetőben a családtagjai is (elképesztően rossz színészi gesztusokkal), akik gyorsan átölelgetik és megnyugtatják.

A keretjelenetek giccsesek, rosszízűek és egyszerűen kínosak. Semmi nem történt volna, ha Spielberg kihagyja ezeket a filmből, de nem tette, mivel Ryan dilemmáját akarta a középpontba állítani: megér-e egyetlen katona élete nyolc másikat? Alapkérdésnek jó, egyetlen bökkenő van csak vele: amikor Miller és csapata végre megtalálják Ryan közlegényt (és itt jön az alkotás másik pátoszba fulladó jelenete), kiderül, hogy az nem is akarja, hogy megmentsék. Gyorsan túlteszi magát testvérei halálán, majd közli a századossal, hogy ő még maradna egy kicsikét a saját szakaszával, ha már idáig eljutottak a nagy bajtársiasságban. Csak egy utolsó csatára, ahol egy városkát kell megvédeni a náciktól. Miller százados pedig kötelességtudóan eljátssza, hogy minden oké, akkor ők is maradnak, mármint akik még életben vannak a kezdő nyolcasból, és azt is tudomásul veszi savanyú arccal, hogy nagy valószínűséggel ott fog meghalni, köszönhetően Ryan kolosszális döntésének. De a parancs az parancs: ha meg kell menteni Ryan közlegényt, ő megmenti.

Ilyen előzmények után még kellemetlenebb az öreg Ryant szipogva látni, amint azt kérdezgeti magától és feleségétől, hogy ő vajon jó ember-e? Miután Spielberg erre a kérdésre pozitív választ szeretne adni, de nem nagyon sikerül neki, nehezen érthető a giccstől csöpögő kerettörténet.

Ennyit a félresiklásról, most lássuk, mitől nevezhetjük a filmtörténelem legjobb háborús alkotásának a Ryant. Elsősorban attól, ami miatt mindenki emlegeti: a film első fél órája 1944. június 6-án, az Omaha-part névre keresztelt partraszállási zónában játszódik. Hogy ott mi történt, azt pontosan sem könyv, sem film soha nem fogja tudni ábrázolni, de Spielberg megközelítése messze a legrealisztikusabb, amit valaha forgattak.

Ez több összetevőnek köszönhető. Egyrészt a rendező felkért konzultánsnak egy rakás történészt és fegyverszakértőt. Azt akarta, hogy minden, a bakancsok talpától a lövések hangjáig pontosan olyan legyen, mint 1944-ben. (Ez sikerült, az effekteket még a MOH-játékokban is használták.) Másfelől Janusz Kaminski operatőr itt csúcsra járatta azt a fényképezési módot, amelyet a Schindler listájában kezdett hollywoodi szinten használni. A csatajelenetek kézi kamerázása ráadásul a gép spéci technikai felturbózásával egyesült, így kaptuk meg azokat a lélegzetelállító képsorokat, amelyek első vetítésük pillanatában be is kerültek a Nagy Filmes Aranykönyvbe.

Az Omaha-part mészárlása a lehető legrealisztikusabb lett. Ezt még azok a veteránok is elismerték, akik ott voltak azon a napon, és a részükre tartott díszvetítésen még a szájuk is tátva maradt a döbbenettől és a feléjük rohanó emlékektől. Kaminski végig mintha first personból vette volna a jeleneteket, rázkódó kamerával futott és hasalt, mintha a néző egy lenne a sok száz katonából. Ezt egészen odáig fokozták, hogy az egyik robbanásnál a vér szó szerint a kamerába (arcunkba) fröccsen, s ez az egy másodpercig tartó vizuális sokk végig is kísér bennünket a partraszállás egész őrületén.

Szemben A leghosszabb nap koncepciójával, Kaminski nem gyakran használja a nagytotált. Embereket akar bemutatni, katonát, aki tűnődve keresi leszakadt karját, egy rádióst, aki az egyik pillanatban még segítséget kér, a másikban már csak egy horpadás van arca helyén, imádkozó haldoklót, kétségbeesést és reményt, mindezt közeli felvételekkel, az arcunkba tolva, hogy apró részleteiben láthassuk az egészet. Bár az operatőr mesteribbnél mesteribb felvételekkel kényeztet bennünket az egész film alatt (érdemes összeszámolni, hogy csak a zuhogó esős / mesterlövészes jelenetben hány kameraállást használ), gyakorlatilag az első húsz percben vitán felül érthetővé válik, miért is kapott Oscart a munkájáért.

A koncepció Spielbergé, a kivitelezés Kaminskié, a végső csiszolás pedig Michael Kahné, akit szintén a rendező házi vágójának volt tekinthető, és a Schindlerért megkapta már a legrangosabb szobrocskát. Kahn tökéletes összhangban dolgozott a rendezővel és az operatőrrel. A csatajelenetek szaggatott képei hozzásimultak Kaminski első nézetes ábrázolásához, mesterien cincálva darabjaira a véget érni nem akaró akciót. Hatásában és stílusában éppen az ellentétét csinálta meg A leghosszabb napnak, amely viszont kifejezetten a hosszú snittek miatt maradhatott meg az emlékezetben. Kahn persze dörzsölt profi, a lírai részeknél (nincs sok belőlük) hagyta, pörögjön a film, amíg újra kedvére nem vagdoshatta a szereplőkkel együtt.

Ha már szóba kerültek: volt némi felhördülés, amikor Spielberg Tom Hankset kérte fel a főszerepre. A kilencvenes években a csapból is ő folyt, két egymást követő évben nyert Oscart (Philadelphia és Forrest Gump), így elég biztonsági megoldásnak tűnt szerződtetése. Spielberg Mel Gibsonban és Harrison Fordban is gondolkodott, de végül Hanksnél maradt. Nem ért bennünket veszteség. Díjhalmozó aktorunk könnyedén oldotta meg a feladatot: először is kihúzatta a szövege felét, amivel megteremtette a hallgatag, titokzatos Miller százados figuráját. A többit színészi kelléktárából finoman előcsalogatta: a kézremegést, a higgadtságot, a fáradt beletörődés az elkerülhetetlenbe. Nem ez Hanks legkiemelkedőbb alakítása, de remekül elkapta Spielberg vezérfonalát, ahhoz pedig már elég rutinos volt akkor is, hogy segítségével végig is haladjon alakítása labirintusán.
Akiknek igazán hálásak lehetünk, azok a Miller csapatát alkotó színészek.

Ejtsünk szót a címszereplőről is: Matt Damon mindössze egy évvel előtte robbant be a köztudatba a Good Will Huntinggal, Spielberg pedig azonnal lecsapott rá. Alakítása korrekt, de nem különösebben kiemelkedő, igaz, nem is volt nagyon megírva, hiszen a film messze nem róla szólt, annál inkább a felkutatására küldött nyolc katonáról. Robert Rodat forgatókönyvíró nyolc különböző (néhol sablonos) karaktert írt meg, amely nyolc remek színésszel találkozott. Horvath őrmester szerepére Billy Bob Thornton volt kiszemelve, aki azonban iszonyodik a víztől, így a partraszállás jelenete miatt nem vállalta. Szerencsére, mert Tom Sizemore még úgy is döbbenetesen jól alakítja a kiégett, de parancsnokát a pokolba is követő veteránt, hogy közben éppen lejövőben volt a drogokról. (Spielberg nem viccelt, minden nap pisimintára kötelezte a színészt.) Az Upham tizedest alakító Jeremy Davis mulyasága annyira irritáló, hogy még a nézőnek is kedve támad lövöldözni rá, nemhogy a németeknek, Vin Diesel egészen remek alakítást nyújt a zuhogó esőben, a rommá lőtt városka utcáin, de a legnagyobb respect Giovanni Ribisinek, a hivatását szó szerint vérkomolyan vevő felcsernek (a partraszálláskor azért anyázza a németeket, mert azt a sebesültet lövik le mellette, akit éppen el akart látni), és még inkább a mesterlövészt alakító Barry Peppernek jár.

Utóbbi a legkarizmatikusabb, egyben a legmisztikusabb figura a filmben. A lövések előtt a nyakában lógó keresztet csókolgató, imádkozó, majd precízen halált osztó Jackson közlegény karakterében az az érdekes, hogy ő is pontosan tudja, szerencséje nem tarthat a végtelenségig: előbb vagy utóbb őt is leteríti valaki. Az a feszültség és idegi őrlődés, amelyet a vég pillanatáig játszik, egy pillanatra sem engedi el a nézőt. Azon drukkolunk, hogy legalább ő élje túl a dolgot, de amikor a végső csatajelenetben azt látjuk, hogy a történet folyamán először elhibázza a célt, már tudjuk, ő is menthetetlen. Spielberg zseniálisan oldotta meg halálát: a legjobb mesterlövészt holmi közönséges náci nem ölhette meg, így a legnagyobb fegyveressel egy páncélos lövedéke végez.

A rendező és színészei viszonya a produkcióban túlmutat egy hagyományos filmes munkakapcsolaton. Ahogyan már a Schindlerben láthattuk, nincsen kis vagy nagy szerep. (Csak a háborús sztoriról beszélünk, a kerettörténet más tészta.) A produkció egészének szempontjából ugyanolyan lényeges a normandiai bunkernél magát megadó (és egyben magát agyonlövető) két ellenséges katonát játszó színész, mint például Tom Sizemore. Azonos hullámhosszon vibrált mindenki, aki közreműködött, pedig a végeredményt és annak sikerét talán csak maroknyian látták maguk előtt.
Spielberg a legnagyobbat természetesen a partraszállás jelenetével robbantotta. Ezek után egyszerűen nem lehetett régi szemmel nézni a háborús filmeket, még kevésbé készíteni azokat.

A rendező a Schindlerrel már beírta nevét a legkomolyabban jegyzett filmesek közé, itt azonban valami egészen mást csinált: alapjaiban újított meg egy műfajt. Az a hiperrealisztikus munka, amit kitalált, összerakott, Kaminskival és Kahnnal filmre vitt, azóta is alfája és ómegája a háború ábrázolásának. A halál ilyen mértékű és részletezésű bemutatása egyszerűen elképzelhetetlen volt addig, de Spielberg pontosan tudta, hogy mit akar. Tudása előtt mindenki fejet hajtott, s még azok is elismerték a film kultstátuszát, akik egyébként művében az amerikai eszmény heroizált, látványos, ám butácska kifejezését látták. A jelenet messze túlmutat azon, hogy egy eseményt feldolgozzon. A történeti ábrázolás mellett újraírta a szabályokat, mégpedig úgy, hogy azokat azonnal elfogadta mindenki.

Van, aki szerint a rendezés csupán azért szőtt egy furcsa mesét az elveszett Ryan köré, akit meg kell találni, hogy Spielberg leforgathassa az ominózus fél órát. (Hasonló próbálkozás a valóban giccsbe fulladt Pearl Harbornál történt, ahol semmi nem indokolta magát a filmet a támadás jelenetén kívül.) Vitatkoznánk a véleménnyel. A Ryan közlegény megmentése egyfelől elejétől a végéig izgalmas és életszerű epizódok láncolata, másfelől ha öncélú is volt Spielberg partraszállós jelenete, az inkább a mozi elméleti része miatt történhetett, értsd: a rendezőt az újítás varázsa, s nem a durrbelebumm izgatta.

Akár így, akár úgy történt, a Ryan közlegény azonnal kultikus film lett. Azt a fél órát nem lehet megunni, újra és újra nézi az ember, hatása, kivitelezése, részletgazdagsága annyira időtálló. Spielberg lenyűgöző, monumentális mozit készített. Megosztó film, ez igaz, de megosztó csak az lehet, ami izgatja a nézők fantáziáját. Kötelező alapmű nemcsak azoknak, akik már az anyatejjel a háborús filmeket szívták magukba, de azoknak is, akik egyszerűen izgalomra és elgondolkodtató szórakozásra vágynak. Ha pedig valaki úgy nézi, hogy tudja, filmtörténelmi mérföldkövet lát, olyan művet, amely mindent megváltoztatott, annak a Ryan minden újító pillanata hab egy óriási tortán.

A Ryan közlegény egyben a háborús filmek megmentése is volt a totális kiüresedéstől. Újabb ajtót nyitott egy új vizuális világba, amellyel (ritka pillanat) a nézők és a filmes szakma egyaránt csak nyert. Talán meg lehet kockáztatni a kijelentést: ez a valaha készült legjobb film ebben a műfajban.

• Gyártó: DreamWorks Pictures / Paramount Pictures
• Rendező: Steven Spielberg
• Forgatókönyvíró: Robert Rodat
• Zeneszerző: John Williams
• Operatőr: Janusz Kaminski
• Vágó: Michael Kahn
• Szereplők: Tom Hanks, Tom Sizemore, Edward Burns, Barry Pepper, Adam Goldberg, Vin Diesel, Giovanni Ribisi, Matt Damon
• Premier: 1998. július 24. (USA/Kanada)
• Magyarországi bemutató: 1998. szeptember 17.
• Díjak: BAFTA-díj − 1999 (Legjobb hang: Richard Hymns, Andy Nelson, Gary Rydstrom, Ron Judkins, Gary Summers); BAFTA-díj − 1999 (Legjobb speciális effektusok); Golden Globe-díj − 1999 (Legjobb rendező: Steven Spielberg); Golden Globe-díj − 1999 (Legjobb film – drámai kategória); Oscar-díj − 1999 (Legjobb rendező: Steven Spielberg); Oscar-díj − 1999 (Legjobb operatőr: Janusz Kaminski);
  Oscar-díj − 1999 (Legjobb vágás: Michael Kahn);
  
  Oscar-díj  − 1999 (Legjobb hangvágás: Gary Rydstrom, Richard Hymns);
  Oscar-díj − 1999 (Legjobb hangkeverés: Gary Rydstrom, Andy Nelson, Ron Judkins, Gary Summers).

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)