1914. december 31.

Az osztrákoknak ajánlom, hogy költözzenek össze az újonnan érkezettekkel, s így egy kályhát ismét jogunkban lesz üzembe helyezni. Azon bukik meg a dolog, hogy nincs olyan két szobánk, melyet egy kályhával lehetne fűteni. (Ti. a rendes beosztás az, hogy a kályha fele egyik, fele a másik szobában van.) Pedig nagyon szeretnénk lerázni a sógorokat, pucereink sehogyan sem tudnak velük kijönni. Nem is értik őket, azonban a legtermészetesebbnek tartják, hogy minden parancsukat vakon teljesítsék. A medikusok a foglyok részére felállított maródiszobában segédkeznek egy idő óta, ahol Szamek segédorvos a főnök. Vannak idősebb orvosaink, de Szamek oroszul tud, s úgy látszik, ennek köszönheti a megtiszteltetést. Betegségemet, hála az Égnek, elég jól kihevertem, s megint a régi erőben érem magam, sőt ma bebizonyult, hogy az ifjabb bajtársaknál még mindig keményebb legény vagyok.

Délelőtt felverem az egész bandát, hogy azt a bizonyos egy öl fát, amiről utalványt kaptunk, elhozzuk. Vannak ti. olyanok, akik nemigen szeretik a közös dolgot, s érthetően kell velük ilyenkor beszélni. A századunknak van egy nagy szánja, abba fogjuk be magunkat. Lefelé és üresen könnyen megy. Egy muszka altiszt famércével leméri az ölbe rakott fából a nekünk járó részt, és szemtelenül ügyel arra, hogy többet fel ne rakhassunk, inkább kevesebbet. A hideg mar, frissen dobáljuk fel a hasábokat, aztán nekidűlünk három oldalról is a szánnak, elindulunk. A tömérdek hasáb közt már tegnap mikor itt jártunk, felfedeztem néhány szál nyírfát. Fafaragáshoz elsősorban ez kell. Egy pillanat műve, s egy szálat kirántok az ölből, és felhajítom a szánkónk tetejére. Vígan dőlök aztán neki a dolognak, a muszkák nem vették észre. Hegynek fel kemény munkánk van, a szán sehogy sem akar csúszni, egyik talpa ferde és részben az élén jár, ki is fog hamar a mi kásán tartott izmainkon. Meg-megállunk párszor. A szél szemközt fúj és arcunkról szinte hasogatja a bőrt, kesztyűink nem Szibériának készültek, a bakancsaink nemkülönben. Pihenjünk, hallatszik mind sűrűbben, először minden ötven, aztán minden húsz, minden tíz lépésnél, amint az út mind meredekebb. Biztatom a fiúkat. No, még egy kicsit, no még egyszer. Bele is dűlnek, egész párafelhőket fújtatva a levegőbe, de mielőtt feljutnánk arra a nagy térségre, melynek túlsó sarkán már a barakkunk látszik, végleg megfeneklünk.

A társaság nagyobb része egészen elkészült erejével, s akik még bírnánk néhányan, kevesen vagyunk hozzá. A hideg szélben levegő után se tudunk kapni, lihegő tátott szájamat köpenyem karjára szorítva zihálok bele. Lefagy a kezem, lefagy a lábam, ezt sziszegik a bajtársak minden pihenőnél, topogva, karjaikkal hónuk alá csapkodva, s káromkodva is egy kicsit. Egyszer csak szépen faképnél hagynak. „Nem bírom tovább, csak egy pillanatra menjünk haza felmelegedni. A kezem lefagyott már, nem is érzem"  − nyöszörgik.  „Menjetek hát" − de valakinek itt kell maradni, mert egy muszkák által lakott barakk mellett állunk, s biztosra veszem, hogy a szánt magára hagyva, azon öt perc múlva nem találunk egy darab fát sem. Így esik, hogy szempillantás alatt magam maradok a szán mellett. Egy darabig türelemmel várok, lassú csárdást ropva a fehér hóban. Számítgatom, a perceket, de a fiúk igen jól érzik magukat otthon. Vacogok, a szél befurakodik ruhám alá, bakancsom mintha nem is lenne. Mind dühösebben járom a csárdást, s végre, végre megjelenik oláh pucerunk egymagában.

Visszafuttatom, azzal, hogy ha nem jönnek rögtön mind, itt hagyok csapot-papot, s a fát aztán kereshetik. Ez hat. Végre megjelennek néhányan, éppen fele az előbbi fogatnak, de a sík térre felérve, onnan már valahogy hazakecmergünk. Berohanok a szobába, s lehajítom magamról a köpenyt, mert arcom égni kezd, olyan melegnek tetszik a benti levegő. Aztán el kell csodálkoznom, mert eddig nem vettem oly igen komolyan a fiúk keserveit, most azonban be kell látnom, hogy az út nagyon megviselte őket. Nagy már az ágyban van, s ott vacog behunyt szemmel, Andrásofszky is nagyon oda van, ami szinte egészen szokatlan. Horecky nyöszörög, hogy ő beteg, Bauer kissé jobban tartja magát, de csak jó későre érkezik meg, ti. már nem bírta kitartani hazáig, hanem berohant a legközelebbi barakkba, amelyet értek, s ott a kályhát addig ölelte, míg valahogyan magához tért. Legrosszabbul Grünfeld járt, szegény fiúnak talán a legrosszabb kesztyűje lehetett, mert két kezét kiterpesztett ujjakkal elém nyújtja, s minden egyes ujja végén jókora hólyagot látok, mintha forró vízbe mártotta volna őket. A fagy alaposat csípett rajtuk. Ez a kirándulás bizony emlékezetes lesz sokáig előttünk.

Nekem karácsonykor, a fiúknak szilveszterkor mutatta meg Szibéria a foga fehérét. A szánról a fát be is kell hányni, ezt a munkát a pucerokkal s néhány a szánkózásban részt nem vett sógorral valahogyan elintézzük. Még egy óra múlva sincsenek a fiúk a régi hangulatban, néhányan attól tartanak, hogy komolyabb bajuk lesz, úgy keresztülfagytak. Klein Sanyi este a maródiszobából hazatér. Elmegyek vele bevásárolni a mai szilveszterestére. Lesietünk a lavkákhoz, s 15 font fehér kenyérrel és négy font csájalevéllel (á 8 kop.) két pakli mahorkával, s két font cukorral térünk vissza. Összesen 160 kopekbe került a muri. Közben én is megkapom a búcsúcsókot az 1914. esztendőtől, vagy tíz percig elfelejtem útközben füleimet dörzsölni, s mire hazaérünk, bal fülem csúcsán kis hólyagocska ég és viszket, megcsípte a fagy.

Ismét érkezik egy új bajtárs, egy 32 gyalogezredbeli önkéntes, Szabó Gy. Géza. Fiatal gyerek, most tett hirtelenjében hadiérettségit, mielőtt a frontra kihozták. Meséli, hogy a 4. hadtest most Varsó körül harcol, a németekkel közös frontunk van. Vacsora után csájázunk rogyásig. A kitűnő leveles tea persze más, mint a cár atyuska moslékja. Nagynak egy ismerőse, Kőváry Ferenc, volt székelyhídi cigányprímás húzza a magyar nótákat. Kilenc óráig dalolgatunk, aztán kártyázgatunk petróleumlámpánk fényénél. A gyertyavilágos karácsonyesttel szemben ez nagy haladás.

Illene megvárni az éjfélt, de ördög tudja, sehogyan sem tudunk igazi szilveszteri hangulatba keveredni, s szépen lefekszünk még 11 előtt.