Retro-mozi: Szenvedélyek viharában

Gyorsan tudjuk le azt a részt, hogy rettenetesen fel vagyunk háborodva és vérig is sértődtünk a magyar címadás miatt. Bár megszokhattuk, hogy hazánkban valami teljesen nyakatekert módon adnak a hollywoodi moziknak címet (legtöbbször megtekintés előtt, szinopszis alapján), jelen esetben azért durván kicsapja a biztosítékot a cukorszirupba forgatott rémálom. Ha már a szirupnál tartunk, van a kifejezésben valami. Szerelem, szenvedély, testvérviszály, gyönyörű, fényben ázó tájak, Brad Pitt a nők kedvéért, és Julia Ormond a férfiak megbabonázására. Hogy miért nem beszélhetünk mégsem giccsfilmről? Adott volt egy kiváló rendező egy hasonlóan kiváló stábbal, és néhány zseniális színésszel.

William Ludlow ezredes (Anthony Hopkins) az isten háta mögötti leggyönyörűbb helyen telepedik le, hogy fiainak mindent megadhasson, kivéve az erőszak és a hiábavaló vérontás illúzióját. A három fivér nem is különbözhetne jobban egymástól. Alfred (Aidan Quinn) magába forduló, zárkózott, Samuel (Henry Thomas) romantikusan lelkesedő, míg Tristan (Brad Pitt) maga a megtestesült zabolátlanság és öntörvényű vadság. Hogy mi a közös bennük? Az egymás és apjuk iránti szeretet, amelyet semmi és senki nem zavarhat meg. Senki, kivéve egy nő, Susannah (Julia Ormond), aki Samuel menyasszonyaként jelenik meg a történetben, hogy véget is vessen a férfiidillnek. Javára szól, hogy nem provokál, és nem kihívóan csábít. Belecsöppen egy lehetetlen helyzetbe, ahol ő Samuel jövendőbelije, közben látja, amint Alfred belehabarodik, miközben ő Tristan felé kacsingat, igaz csak diszkréten, ahogyan úrinőkhöz illik a vadon közepén. Az alapkonfliktus tehát adott, eddig egy klasszikus szerelmi drámát láthatunk, ám hirtelen jön valami olyan az 1. világháború képében, ami sokkal drasztikusabb véget ígér egy hagyományos féltékenységi jelenetnél.

A háborús pokol, amely darabokra töri az egyébként is repedezni látszó idilli világ vékony üvegét, annyira idegen a film környezetétől, amennyire csak lehet. Az ordító ellentét a lövészárkok mocska és a vadon békéje között, meg is alapozza a film második felének hangulatát. Az idealista Samuel, aki lelkesen jelentkezik harcolni, egykettőre megtanulja, hogy a háborúnak nincsen semmiféle romantikája. Döbbenten áll az árokban, és nézi társai ugyancsak hitetlenkedő arcát, várva egy végzetes, utoljára felharsanó sípszóra, amelynek engedelmeskedve a halálba kell rohanniuk. Hiába van vele Tristan, az elkerülhetetlen véget ő sem tudja megakadályozni, s a legtöbb, amit tehet, hogy magához képest méltó bosszút áll öccséért. (Felmerül és felszínen is marad a kérdés, hogy a Becstelen brigantyk Aldo Raine hadnagyának skalpolási és homlokdekorálási mániájához Tarantino az 1994-es filmből vette-e a mintát. Valószínűleg igen.)

A színészi munka hibátlan. Nehéz is lenne téveszteni ezzel a gárdával. Hopkins lubickol az öldökléstől megcsömörlött, fiaiért aggódó egykori katona szerepében, Quinn és Thomas a maximumot hozzák ki egyébként is jól megírt szerepükből, Ormond pedig végig úgy játssza a végzet asszonyát, hogy közben megőrzi az egyensúlyt dráma és giccs között. A film azonban Pitté, aki mindent visz. Alakítása árnyalt, szavainak és gesztusainak minden pillanata hihető. Bár a film elején még úgy tűnik, megint egy szépfiú szerepet kapott, a néző hamar rájön, hogy ilyesmiről szó sincs. Sallangoktól mentesen, elképesztő profizmussal mutatja be a gyász soha el nem múló pillanatait. Azt az arcát villantja fel, amelyet az egy évvel későbbi Hetedikben fejlesztett tökélyre, annak híres zárójelenetében. És itt nem csak arról van szó, hogy valaki meggyőzően tud sírni a vásznon, eljátszva a gyászt és a haragot, hanem arról, hogy ennek a gyásznak és haragnak minden másodpercét el is hisszük.

A rendezés egyenletesen kimagasló, Zwick sikerének a titka az volt, hogy a lehető legprofesszionálisabb csapatot gyűjtötte maga köré. Jó színészekkel és jó stábbal jó filmet lehet készíteni, a Szenvedélyek viharában esetében pedig még az a plusz is bejött, amitől a jó film kimagasló mozivá válik. (Éppen ezt a pluszt hiányoltuk egy későbbi munkájában, az Ellenállókban. ) A látványért John Toll (Braveheart, Az utolsó szamuráj, Felhőatlasz) felelt, aki ezúttal is lenyűgöző munkát végzett. Kevesen tudnak utómunka nélkül olyan színekbe borult jeleneteket felvenni, a nap fényét úgy a film szolgálatába állítani, mint ő. Méltán kapott Oscart az 1995-ös gálán munkájáért. Nem lehet szó nélkül hagyni a közelmúltban elhunyt James Horner zenéjét sem. Hollywood egyik legismertebb és legelismertebb nagyágyúja karrierje csúcspontjához érkezett ezzel a filmmel. Bár nem kapott érte szobrocskát, zenéje szerves része lett a filmnek. Nem ismételte önmagát, mint oly sokszor tette később (Braveheart-Titanic), szellemes ötletekkel dolgozott, s alaptémája tisztaságában is annyira összetett, magával ragadó, hogy azonnal klasszikussá vált, ahogyan szerzője is.

A Szenvedélyek viharában (a Forrest Gumphoz hasonlóan) nem háborús film, ám a világégés egyik epizódja alapvetően határozza meg hőseinek viszonyrendszerét és későbbi sorsát.  A katonaságot elhagyó apa és a katonává váló testvérek párhuzamos világában nem az egyenruha a központi elem, de nélküle egyikük sorsa sem úgy alakult volna, ahogyan szerencsétlenségükre alakult. Zwick kiváló érzékkel mutatott be egy drámát, amely akár giccses közhelyparádéba is fulladhatott volna, ehelyett a kilencvenes évek aranykorának egyik kiugróan jó darabjává vált. Felnagyítva, de finom és pontos eszközökkel ábrázolta az embert, aki a biztos vég figyelmen kívül hagyásával saját tragédiájába fulladva vonja le a végső konklúziót: menthetetlenül magányosak vagyunk.

Gyártó: TriStar Pictures
Rendező: Edward Zwick
Forgatókönyvíró: Susan Shilliday, William D. Wittliff
Zeneszerző: James Horner
Operatőr: John Toll
Vágó: Steven Rosenblum

Szereplők: Sir Anthony Hopkins, Brad Pitt, Julia Ormond, Aidan Quinn, Henry Thomas

Premier: 1994. december 23. (USA)
Magyarországi bemutató: 1995. május 11.

Díjak:
Oscar-díj (1995) – Legjobb operatőr: John Toll