Szerdai mozi: A bukás

Szöveg: Révész Béla | 2016. április 27. 16:10

Oliver Hirschbiegel rendező tiszteletre méltó érzékenységgel nyúlt az egyik legkényesebb témához. A bukás nem attól nagy film, amit bemutat, hanem ahogyan teszi.

Berlint és Adolf Hitlert 1945 áprilisában érte utol az elkerülhetetlen vég. A fél világ romba döntése után a történelem egyik legborzalmasabb mészárosa a Führerbunkerben húzza meg magát, s maradék vezérkarán keresztül próbál meg irányítani nem létező hadseregeket. A film gyakorlatilag az utolsó tíz nap eseményeit tárja elénk, megspékelve a Berlint támadó szovjet csapatok pusztításának apokaliptikus látványával. A fiatal titkárnő, Traudl Junge története alapján elmesélt sztori végig borotvaélen táncol. Hitlerről filmet készíteni hihetetlenül kényes téma. A haláláról és az azt övező történésekről még kényesebb. Oliver Hirschbiegel azonban jól közelített a témához, s nem esett bele az előre is jól látható csapdákba.

A rendező igyekezett fennmaradt dokumentumok és korabeli beszámolók alapján dolgozni, nem sok kiszínezett, fantáziából ötletelt jelenetet látunk benne. Kétszereplős epizód alig akad, ami van, az szintén a fennmaradt emlékek alapján íródott. Kivételt képeznek ez alól a Hitler-Eva Braun kettősök, ám ezek száma elenyésző. (Külön köszönet Hirschbiegelnek azért, hogy magát az öngyilkosságot nem mutatja be. Érezte ő is, hogy azzal átlépné azt a határt, amelyet rendezői koncepcióként saját maga jelölt ki.) Dokumentarista jellegről azonban nem beszélhetünk. Játékfilm ez a javából, amelyet a rendezői elgondolás és a főszereplő játéka tesz első osztályú alkotássá.

Bruno Ganz alakítását látva tátva marad a néző szája. (Javasolt feliratosan nézni a filmet, a német nyelv külön pluszt ad a befogadásnak.) Látható és jelenetenként nyomon követhető, hogy a színész irdatlan mennyiségű archív felvételt tanulmányozott, hogy elsajátítsa Hitler gesztusrendszerét. A korabeli híradókból ismert teátrális mozdulatok, grimaszok köszönnek vissza, megkeverve az összeomlott, valóságtól teljesen elrugaszkodott ember megtört pillantásaival és testtartásával. Hitlert játszani óriási rizikó egy színésznek. Éppen az említett teatralitás miatt az esetek döntő többségében szánalmas ripacskodássá válik a játék, Ganz azonban van akkora színész, hogy rendezőjének útmutatása alapján teljesen átértékelte a figurát. Az embert próbálta meg sikerrel ábrázolni a történelmi szörnyeteg mögött, igaz, egy olyan embert, akiben még így sincs tulajdonképpen semmi pozitív. A tíz nap alatt Hitler kedélyállapotára a szélsőséges is enyhe kifejezés volna. Ganz hihetetlen munkával és tehetséggel játssza el a dührohamokból a néma, összeomlott hallgatásba vagy halk motyogásba merülő kisembert, akinek hatalmát már tényleg csak az adja, hogy a körülötte lévők eljátsszák azt. Hogy A bukást annak idején Oscarra jelölték a legjobb külföldi film kategóriában, az nyolcvan százalékban a főszerep alakítójának szólt.

A film gyakorlatilag epizódok laza füzérével operálva mutatja be azt a szituációt, amikor a szürreális már elfogadottabbá vált, mint a valóság. A folyamatosan vedelő tisztek, Eva Braun szétbombázott mulatsága, a vezérkari értekezletek, amelyen senki nem mer szólni Hitlernek, hogy nem létező katonákkal és gépekkel akar megnyerni egy már elvesztett háborút, a Goebbels-gyerekek meggyilkolása, Himmler ravasz taktikázása, az SS-tisztek teljesen felesleges öngyilkossága egy őrületben kavargó, mai szemmel szinte felfoghatatlan ábrázolását nyújtják az utolsó napok mindent elborító értelmetlenségének.

Tegyük világossá: Hirschbiegel nem befolyásolja a nézőt. Esze ágában sincs Hitlert másnak ábrázolni, mint ami volt. Mindössze olyan arcát is megmutatja, amely a történelemkönyvekből eddig nem lehetett ismerős. Mítoszt foszt pro és kontra, célja nem a diktátor halálához vezető út ábrázolása volt, hanem egy személyiség végleges darabokra hullása, a valóság és a képzelet közötti határ megsemmisítése, az emberi lélek sötétségének és az összeroppanásnak hihetetlen meggyőző bemutatása.

A film végi Junge-visszaemlékezés egy óriási adag morális tanulságot próbál (nem is hatástalan módon) belecsempészni az addig távolságtartással kezelt történethez. A vétkesek közt cinkos, aki néma elvének hangoztatása persze jogos, a valódi konklúzió azonban mégsem ez. Inkább az, mennyire szánalmas, rettegő, apró féreg az ember. Kötelező mozi, ha egyszer látta valaki, mindig emlékezni fog rá.