Szerdai mozi: A város alatt

Szöveg: Révész Béla | 2015. november 11. 19:02

Fény és sötét, fent és lent, színek és a fekete ezer árnyalata. Agnieszka Holland nyomasztó filmje arra keres választ, ember maradhat-e az ember, ha már semmilyen körülmény nem adott hozzá. Sem a felszínen, sem alatta.

Lengyelországban járunk, a II. világháborúban. Leopold Socha csatornamunkásként dolgozik Lvovban, úgy ismeri a felszín alatt húzódó alagútrendszert, mint a tenyerét. Persze ebből még nem tudna a családjával megélni, de abból már igen, hogy társával lakásokat fosztogat. A gettó felszámolása idején a csatornában egy csapat menekülő zsidóval akad össze. Socha azonnal megérzi az üzleti lehetőséget, és elvállalja, hogy busás fizetségért elrejti őket a lenti labirintusban, úgy, hogy üldözőik ne akadjanak a nyomukra. Ahogyan telnek a napok és a hónapok, a lengyel melós egyre nagyobb felelősséget érez a bujkálók iránt, míg végül már csak egyetlen motivációja marad: életeket menteni ott, ahol az élet semmit sem számít.

Dióhéjban ennyi a története Holland filmjének, s ha a Schindler listája villan fel előttünk, az bizonyára nem a véletlen műve. A könnyű pénzszerzéstől a zsidók önzetlen megmentéséig tartó út ábrázolása persze nem ugyanolyan, de a háború borzalmától és az értelmetlen gyilkosságoktól megcsömörlött főhős rádöbbenése és azt követő tettei egyértelmű rokonságot mutatnak. (Ha már Schindler-párhuzam: a gettó felszámolásának képsorai kísérteties hasonlóságot mutatnak az 1993-as mesterművel, mind az utcán játszódó jelenetekben, mind a kameramozgásban.)

A történet két helyszínen fut, a fenti és a lenti világban. A szálak időnként keresztezik egymást, attól függően, hogy Socha vagy a németek éppen mikor mennek le a csatornába (előbbi életben tartani, utóbbiak életet elvenni). Holland a két világ között nem tesz nagy különbséget. Filmjének ez a legerősebb tulajdonsága: a halál mindkét helyen pusztít, a városban tomboló terror odalent is létezik, még ha szelídebb formában is. A rendező zseniális húzása éppen ebben rejlik. Míg a lvovi atrocitások és gyilkolás egy történelmi hátteret mutat be Socha szemszögén keresztül, addig a vaksötétben lapulók mintha egy szociológiai-pszichológiai kísérletben vennének részt. Meddig lehet bírni a bűzt, a patkányokat, a fény hiányát, egymás közelségét néhány négyzetméteren, meddig tud ember maradni az ember, mikor jön el az a pillanat, amikor valaki úgy gondolja, hogy inkább meghal a szabad levegőn, semmint úgy éljen, mint egy állat?

Holland nem árnyal, filmjében nincsenek lassú átmenetek. A mozi feléig már annyi holttestet és borzalmat látunk, amennyi sok is az érzékeny gyomornak, de talán éppen ezért, az ív hiánya miatt nézhető, sőt kötelező végignézni. A legérdekesebb jeleneteket természetesen a csatornában láthatjuk. A fullasztó, szűk alagutak, a hideg, az éhezés, a mocsok és a mindent elöntő szennyvíz meg is teremti azt a nyomasztó atmoszférát, amit maguk a lent bujkálók súlyosbítanak tovább. Holland közössége éppen olyan, mint minden embercsoport, amit hónapokra összezárnak egy szűk helyen: reménykedő, civakodó, gyűlölködő, elutasító, feladó. És van még valami, ami központi szerepet kap a filmben: a szexualitás. A halál közelsége, a reménytelenség és az összezártság kihozza az emberből a legalapvetőbb, legősibb ösztönöket. Túlélőink esznek, alszanak és szeretkeznek, magukhoz nyúlnak, s a nyers szex éppen olyan természetes lesz egy idő után, mint az, hogy nincsen napfény.

A város alatt központi témája a zsidók megmentésén túl éppen a lentiek életben maradási ösztönének bemutatása. Míg a Schindler a megmentő figuráját állította középpontba, itt a megmentetteken van a fő hangsúly. Az ő küzdelmük a lehetetlennel, harcuk az elállatiasodás ellen, miközben megpróbálnak ragaszkodni a mindennapok (nem csak vallási értelemben vett) rituáléihoz, még akkor is, ha tudják, lehetetlen. Apró mozzanatok és rövid dialógus mutatják be zseniálisan a szándékot, a vágyat arra, hogy ne feledjék, mi az, ami az embert emberré teszi. A fásultság és beletörődés miatt azonban ez csak időnként sikerül. Egy kislány ártatlan éneke például színházi előadássá nemesül, ahol a függönyt bűzös pokróc, a reflektorokat zseblámpák helyettesítik. A gyerekek lent a sötétben is rajzolgatnak, de a színek lassan eltűnnek a papírlapokról, s már azt is feketére satírozzák, amit eredetileg piros-zöld-kékkel rajzoltak. A patkányokat egy idő után már olyan közömbösen rakják arrébb, mintha háziállatok lennének. Amikor Socha egy marék hagymát hoz, az egyik asszony odaszól a fiatalabbnak: „vidd a konyhába", mire az egy méterrel arrébb lerakja, hiszen odalent nincsen konyha, nincsen semmi, csak a csatornalé és az a pár négyzetméternyi száraz terület, ami számukra az életet jelenti.

Holland ábrázolásmódja a csatornának megfelelően fekete. Nincsenek csak jó és csak rossz áldozatok, ahogyan odafent sincsenek kizárólag elvi okokból aljas emberek. Mindent az anyagiak mozgatnak. A bujkáló zsidók sokáig fizetnek az életben maradásukért, miközben a városban garázdálkodó ukránok és németek a fejpénz miatt vadásznak rájuk. Socha megvilágosodása sem varázsütésre történik. A brutális látvány, a csatornában úszó holttestek, a város utcáin felakasztott lengyelek, s nem utolsósorban saját családja fokozatosan döbbentik rá arra, amire Schindler is rájött egykoron: lehet, hogy a háború óriási üzlet, de a pénzre tapadt vér láttán egy idő után már csak undort, tehetetlen dühöt érez az ember (ha ember), és átértékel magában mindent.

A város alatt nem egyszerűen egy újabb holokauszt-mozi. Holland remek érzékkel találta meg és aknázta ki a téma mélyén rejlő lehetőségeket. Amellett, hogy brutális jelenetek sorozatát önti a néző elé a bűzlő szennylével együtt, apró emberi drámák tucatját mutatja be, azt, hogy abszurd, a normális világtól elrugaszkodott szituációkban mit kezdünk, mit kezdhetünk magunkkal és azokkal, akik kényszerből mellénk sodródtak. Filmje közben rádöbbenhetünk, hogy a válasz egyáltalán nem annyira evidens, amennyire gondolnánk. A bűz és a sötétség ugyanis mindent beborít, szándékot, reményt, szerelmet és gyűlöletet egyaránt.

Erősen ajánlott mozi, még ha a végén nehezen kapunk is levegőt.