Szerdai mozi: A War

Szöveg: Révész Béla | 2016. március 9. 17:03

Friss, ropogós filmről szól heti ajánlónk. A dán A War néhány nappal ezelőtt még a Saul fiával versenyzett az Oscarért, s bár nem ért a célba, nem véletlenül szerepelt a legerősebbek között.

A film angol címe ellenére nem általában és nem egy tetszőleges háborút, hanem több, nagyon is konkrét konfliktust mutat be. Egyfelől ott van Claus, a századparancsnok, aki éppen Afganisztánban teljesít szolgálatot, másfelől otthon maradt felesége is vívja gyerekeivel és a megváltozott körülményekkel végtelennek tűnő harcát. Harmadszor pedig meg kell küzdeni egy katonai ügyészségi tárgyalással, miután Claus az egyik bevetésen lebombáztat egy olyan területet, ahonnan lőnek rájuk, de ahol gyerekek is voltak.

A rutinfeladat, amely Claus pokoljárásához vezetett, teljes káoszba fullad. Sem a katonáknak, sem a nézőnek fogalma sincs, honnan támadnak a tálibok, csak egy dolog tűnik biztosnak: a parancsnok tisztában van vele, hogy civilek fognak meghalni döntése miatt, ám ő mindenáron ki akarja szedni a sűrűjéből saját embereit, hiszen ez az elsődleges kötelessége. Az ügyészség azonban teljesen másképpen látja, s a tárgyalás alatt mind a bíróságon, mind otthon számos etikai, erkölcsi probléma bukkan fel, amelyekre egyetlen esetben sem születik megnyugtató válasz. Feláldozhatóak-e afgán gyerekek azért, hogy a dán katona haza tudjon jutni a sajátjaihoz, vagy válassza a biztos halált a morális értékek védelmében? Hazudhat-e az egyik katonája a tárgyaláson, s csendben hallgathatja-e ezt Claus, tudván, éppen megmentették a börtöntől, de nem a saját igazsága győzelmével, hanem egy hatásos tanúvallomás alapján? Erősebb-e a családi kötelék a harctéren elkövetett támadás utáni felelősség vállalásánál?

Az A War méltán kapott jelölést a legjobb idegen nyelvű film mezőnyében. Szó sincs amerikai stílusú heroizáló jelenetekről, de annak másik véglete, a harctéri sokkban fetrengő katonák sarkított bemutatása is hiányzik a moziból. Van ugyan összeomlás, de Tobias Lindholm rendező minden pillanatban a miértek mögött megbújó emberit kutatta, s célkitűzése teljes sikerrel járt. Ebből a szempontból kiemelkedően mesteri az egyedül maradt anya és három gyermeke mindennapjainak ábrázolása, a tehetetlenség, a magány és a felelősség kétségbeesett egyvelege. Miközben látjuk, hogy a családfenntartó hogyan próbál szó szerint túlélni Afganisztánban, az esős dán helyszíneken ugyanazt a kétségbeesést látjuk, csak egészen más kiváltó okokkal. Hétköznapi epizódok sorát kapjuk, amelynek minden pillanata valamilyen formában vagy maga a háború, vagy ahhoz kapcsolódó momentum. A katonák a misszióban ugyanúgy dolgoznak, mint otthon az anya, vagy később a katonai ügyész, s Lindholmnak sikerül ezeket a tucatpillanatokat, a mindennapok fárasztó perceit úgy bemutatni, hogy közben végig érezzük a feszültséget a film alatt. Ennek köszönhető, hogy néző legyen a talpán, aki el tudja dönteni, Claus helyesen döntött vagy végzetes hibát követett el, amikor bombázást kért az adott területre. Civilek, gyerekek haltak meg? Igen. Biztonságba vitte a katonáit? Igen. Meghaltak volna, ha nem úgy dönt, ahogyan dönt? Igen. Ahogyan ügyvédje megfogalmazta védőbeszéde végén: „Ha elítéljük katonáinkat azért, mert a kötelességüket teljesítik, gyorsan ott találhatjuk magunkat, ahol nagyon nem szeretnénk lenni."

Mondhatjuk persze, hogy az A War logikailag sok sebből vérzik, ám Lindholm remek érzékkel éppen a logikátlanság diadalát ábrázolja a legnagyszerűbben. És ez a logikátlanság mindhárom helyszínen, Afganisztánban, a családi otthonban és a tárgyalóteremben is üvöltő kontrasztot képez az általánosan elfogadott morális alapvetésekkel. A rendezés sikeresen bizonytalanítja el annyira a nézőt, amennyire csak lehet. A film nézése közben lassan magunk sem tudjuk, van-e jogunk ítélkezni bárki felett. Mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza.

Az A War az utóbbi tíz év egyik legerősebb háborús filmje, éppen a határok eltüntetése miatt. Nem látványmozi, de nem is művészfilm. Sikeres keverék, amelynek a végén egyetlen talány marad: miben lehetünk biztosak, ha még a látszólag legegyszerűbb, eldöntendő kérdések feltevése során is kiderül, hogy a válaszok száma végtelen?