Szerdai mozi: Amikor a farok csóválja…

Szöveg: Révész Béla | 2016. június 8. 15:46

Hogyan lehet a legegyszerűbben elterelni a közvélemény figyelmét az amerikai elnök szexuális botrányáról tizenegy nappal a választások előtt? Egy jó kis háborúval. Hogy nincs is háború? De van. „Láttam a tévében.”

Nagy bajba került az amerikai elnök: egy cserkészlány szexuális zaklatással vádolja, s ez a legrosszabbkor jön, hiszen alig két hét van a választásokig. A tévék, rádiók, újságok csak erről beszélnek, a Fehér Ház agytrösztje éppen ezért úgy dönt, hogy titkos csodafegyvert vetnek be Conrad Brean (Robert De Niro), a problémamegoldók problémamegoldója személyében. Brean előtt hamarosan alakot ölt egy mesteri, de veszélyes terv. Hogy eltereljék a közvélemény figyelmét, háborút kell indítani valamelyik ország ellen, amelyik fenyegeti „az amerikai nép és életforma szabadságát", s atommal fenyegetőzik. A választás Albániára esik, arról úgysem tudnak semmit a derék polgárok. Egyetlen bökkenő van csak: a valóságban természetesen az USA nem állt és nem is állhat hadban Albániával, csupán az illúzióját kell megteremteni, hogy az amerikaiak az elnökben lássák az egyetlen reményüket. Brean tudja, hogy ezt az illúziót a tévén keresztül nyomhatja le honfitársai torkán, s mi kell egy nem létező háború képernyős megteremtéséhez? Egy menő hollywoodi producer, aki ontja magából a képtelenebbnél képtelenebb ötletek, s láss csodát, a dolog működni kezd.

Így kerül a történetbe a filmmogul Stanley Motts (Dustin Hoffman), aki élete legjobb melóját látja a lehetőségben. Nem a pénzért csinálja, nem a dicsőségért (hiszen senkinek nem beszélhet róla), hanem a szakmai kihívás miatt, mert lehetetlennek tűnik. Ahogyan a film végén teljesen komolyan, büszkén odavágja: „Nem akarták engedni, hogy leforgassam a Moby Dicket a bálna szemszögéből, mégis megcsináltam!" Ahogy a producer kézbe veszi a dolgokat, megy minden, mint a karikacsapás. Filmstúdióban, digitális trükkökkel készítenek „menekülő albán lány a cicával" jelenetet, kamu ezerkilencszázhuszonvalahanyas dalokat írnak, és egy könnyfakasztó slágert, amely annyira hajaz a We Are The Worldre, hogy a nézőnek csorogna a könnye a röhögéstől, ha már ott fel nem bukkanna valami halvány idegesség bennünk: mi van, ha tényleg így történnek a dolgok? A történet vége siker, kivéve Motts számára, aki nem bír a szájával, ezért el kell némítani valahogyan. A tizenegy nap története egyre kaotikusabbá és eszelősebbé válik, ahogy a producer hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötletekkel rukkol elő, de nincs az az amerikai, aki kételkedne egy nem létező háború nem létező katonájának „behind the enemy lines" történetében, ha az megfelelően van tálalva. Márpedig úgy van, Bob De Niro többször kimondja a film folyamán a varázsmondatot: „Ez az igazság, láttam a tévében."

Berry Levinson 1997-es szatírájában benne van minden, ami egy fekete humorú, cinikus vígjátékhoz kell. Hozzátéve: olyan felhőtlenül nem tudunk szórakozni, éppen a fentebb említett gyanú miatt. Ha nem is ennyire ipari méretben, de pontosan ezen elv szerint és ezekkel a gyakorlati eszközökkel manipulálnak bennünket nap mint nap. A propaganda lényege éppen a nagy dózisban rejlik, így – ha kellően hihető egy nem létező dolog tálalásának kezdete – a végén már a legnagyobb marhaságokat is készpénznek vesszük, mert „láttuk a tévében". És nem könnyíti meg a dolgunkat az sem, hogy alig pár héttel a film bemutatója után kirobbant minden idők leghíresebb szexuális botránya a Fehér Házban, a Monica Lewinsky-ügy.

Levinson mesterfilmet rendezett, a jó forgatókönyvön túl egy bivalyerős színészi gárda állt rendelkezésére. Elég csak a mellékszereplők névsorára pillantani (Anne Heche, Denis Leary, William H. Macy, Woody Harrelson), máris látjuk, hogy a direktor semmit nem bízott a véletlenre. S mindezek mellé behozta a két nagyágyút, De Niro és Hoffman személyében, akik még véletlenül sem hibáztak egy másodpercre sem. Pedig a hibalehetőség nagyon is benne volt a sztoriban. Ha bármelyik színész akár csak egyetlen rövid jelenetben is vicces próbált volna lenni, vígjátéki oldalról közelíti meg a figurát, lehetett volna a kukába dobni a végeredményt. Itt ez nem fordult elő. A két főszereplő olyan komolysággal alakítja szerepét, hogy a humorforrás éppen abból a vérfagyasztóan meghatározó humortalanságból fakad, ahogyan a legnagyobb baromságokat is profihoz méltó, hűvös eleganciával tárgyalják és tálalják. Ez a szatíra lényege, s Levinson csapata nagyon is figyelt a műfaji szabályokra. A végeredmény az 1998-as év egyik leglátogatottabb filmje lett, nem elhanyagolható módon a Lewinsky-botránynak is köszönhetően.

Hogy a média hogyan manipulál, s manipulál-e egyáltalán, nagyon régi vita tárgya. Tanulmányok és tudományos művek ezrei foglalkoznak a témával, érvek és ellenérvek sorakoznak mindkét oldalon. Levinson nem az alapkérdést teszi fel, hanem egy végső szakaszt mutat be. Nem azon kell tűnődni, befolyásol-e a média, hanem azon, meddig mehet el a manipulációban? Létezik-e egyáltalán olyan határ, amelyet átlépve már nem hiszik el az emberek, amit látnak és hallanak a tévében, neten, rádióban? Orson Welles 1938-ban H. G. Wells Világok harca című regényéből készített rádiójátékot, amelyet a hallgatók valóságnak hittek, így USA-szerte kitört a pánik a földönkívüliek inváziója miatt. Mindez azért, mert a rádióban hallották. Levinson filmje szerint sokat nem változott a világ: végy egy jó producert, és azt hitetsz el több millió emberrel, amit csak akarsz. Ez határozza meg mindennapi véleményformálásunkat és erkölcsi értékrendünket? Ennyi kell csupán? Igen. Tudom, mert láttam a tévében.