Szerdai mozi: Az élet ára

Katherine Powell ezredes (Helen Mirren) hosszú ideje vadászik Afrika legkeresettebb külföldi állampolgárságú terroristáira. Esetünkben ez két brit és egy amerikai állampolgárt jelent. Most végre egy házban gyűlnek össze Nairobiban, s a fejük felett suhanó drón sok ezer méter magasból is likvidálni tudná őket egy rakétával – ha az ilyen egyszerűen működne. Itt kezdődik a film alap- és főproblémája, a kiinduló és a végpont.  Baráti országról lévén szó, annyira nem is könnyű csak úgy rakétákat csapdosni az égből. Bonyolítja a dolgot, hogy egy kislány éppen a célpontként megjelölt ház mellett árul kenyeret az utcán (ez érzelmileg a drónkezelők, jogilag az irányítók felelőssége), s ha ez nem lenne elég, a házba juttatott kamera képén tisztán látszódik, amint két öngyilkos merénylő készülődik a küldetésre, az idő tehát igencsak sürget. Meg kellene nyomni azt a gombot, el kellene indítani a rakétát, likvidálni kellene azokat, akik annyi ember haláláért felelősek.

A politika világa azonban nem az ezredes és az akcióért fő felelősséggel tartozó Frank Benson tábornok (Alan Rickman) katonai világa. Számukra (bármennyire kegyetlenül is hangzik) egy pillanatig nem kérdés, hogy a háztól nem messze kenyeret áruló kislány csupán járulékos veszteség. Rengeteg embert menthetnek meg azzal, ha likvidálják a terroristákat – és velük egy ártatlan gyereket is megölnek. A politikusok azonban másképpen gondolják: nem mernek rábólintani a dologra, ám meglepő módon nem morális elvek miatt hezitálnak, kizárólag jogi problémáik vannak. Az igazságügy a külügyminisztertől kér útmutatást, az a miniszterelnöktől, a drónt irányító pilóta új veszteségprognózist kér (mert jogában áll), hogy addig se kelljen tüzelnie. Mi, nézők pedig majdnem másfél óráig várunk arra, hogy megnyomja-e valaki azt a gombot, vagy sem.

Ezt a másfél órát azonban megéri kivárni. Ahogyan egyre nő a feszültség, ahogyan újabb és újabb apró részletek befolyásolják a végső döntés kimondását, úgy merül fel bennünk egyre gyakrabban a kérdés: mi hogyan döntenénk? Melyik megoldást választanánk két lehetséges rossz közül? Látva a főszereplők dilemmáját, az az újabb és újabb jogi kiskapuk keresését, a drónpilóták iszonyatát, amiért egy gyereket is meg kell ölniük, a kérdés egyáltalán nem annyira egyszerű, hogy csak egy legyintéssel el tudnánk intézni. Gavin Hood remekül ábrázoltatja színészeivel a feszültséget, az idegi kimerültséget, amit a probléma okoz – hogy aztán a film végi jelenetben az egész átadja helyét a fásultságnak, közönynek és kimerültségnek, a belenyugvásnak a megváltoztathatatlanba.

Az élet ára négy szobában játszódik. Akár színpadra is adaptálható lenne, és jól tudjuk a Tizenkét dühös ember óta, hogy a vállalkozás nem is lenne reménytelen. Jó színészek egy jó rendezővel, ennyi a titka a dolognak. A film nem könnyű falat, s nem csak a bemutatott konkrét probléma miatt. Mindannyian ismerjük az érzést, amikor úgy kell döntenünk, hogy a végeredmény csak rossz lehet. Ezt az érzést önti teljesen hihetően filmbe Hood és csapata, kiváló érzékenységgel, tapintattal és alázattal közeledve a témához.

Konklúzió azonban nem létezik. Ahogyan a háború igazsága sem.

Gyártó: Raindog Films

Rendező: Gavin Hood

Forgatókönyvíró: Guy Hibbert

Operatőr: Haris Zambarloukos

Zene: Paul Hepker, Mark Kilian

Vágó: Megan Gill

Szereplők: Helen Mirren, Aaron Paul, Alan Rickman, Barkhad Abdi, Jeremy Northam

Filmpremier: 2015. szeptember 11. (Kanada)

(További filmkritikáinkat ide kattintva olvashatják el.)