Szerdai mozi: Kiképzőtábor

Szöveg: Révész Béla | 2016. március 16. 17:00

John McTiernan rendező a 2000-es évek elején gondolt egyet, maga mellé vette Travoltát és Samuel L. Jacksont, majd leforgatta a „csavarok filmjét.” Mai napig nem egyértelmű, hogy a Kiképzőtábor óriási ötlet-e, vagy egy agyonbonyolított kényszermozi.

Panamában járunk, ahol West őrmester (Samuel L. Jackson) szadista eszközökkel készíti fel a jövő rangereit a leggyilkosabb bevetésekre. Eredményei megkérdőjelezhetetlenek, módszerei már annál inkább. Egy gyakorlat során hat emberével beveti magát a dzsungelbe, miközben a térségben az utóbbi idők leghevesebb vihara tombol. Az éjszakai kiruccanásnak szokatlan vége lesz. Westet valaki meggyilkolja (holttestét nem találják), négy katona eltűnik, az életben maradtak közül az egyik kórházi ágyon fekszik, és többet beszél mellé, mint egyenesen, a másik pedig meg sem akar mukkanni, amíg nem hívnak oda egy rangert. A bázis parancsnoka egykori kollégáját, a már drogellenes ügynökként tevékenykedő Tom Hardyt (John Travolta) hívja segítségül. Tudja, hogy ha valaki, az egykori kihallgatótiszt ki tudja szedni az igazságot a némasági fogadalmat tett kommandósból.

A történet idáig klasszikusan B-kategóriás, a néző csak akkor kezd eszmélni, hogy valami nem szokványosat lát, amikor a túlélők vallomását megfilmesítve látva rájön, valaki nagyon nagyot hazudik arról, mi is történt a dzsungelben a végzetes éjszakán. John McTiernan rendező nem kis név a szakmában, a Predator, a Die Hard és a Vadászat a Vörös Októberre mágusa ezúttal valami újat és eredetit akart álmodni. Az alapötlet persze se nem új, se nem eredeti. A bátrak igazsága jó néhány évvel a Kiképzőtábor előtt készült, és ami azt illeti, sokkal árnyaltabban mutatja be a nem létező igazság legkülönbözőbb változatait. McTiernan nyilván sokat látta a Meg Ryan filmet, ő azonban többet akart annál a koncepciónál. A film elejétől a végéig a néző becsapásáról szól, ami maradéktalanul sikerül ugyan, de nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy rendezőnk kicsit túltolta a dolgot.

Egy idő után belezavarodunk a rengeteg variációba, s persze már a másodiknál sejtjük, hogy nem ez lesz az utolsó hazugság, amit látunk, de ilyen tömény dózisban már soknak tűnik a csavar csavarjának a csavarja. A nem ismert igazság hazug tálalása kerül szemünk elé minden mennyiségben, néhol zavaros és kapkodó a történet, pont, mint a vágás és a „szemtanúk" elbeszélései. A harmadik verziónál már zsong a fejünk a nevektől, nehéz követni, állítólag ki mit csinált és miért. És akkor még messze nincs vége a történetnek, hiszen csak a végső jelenet kínál véglegesnek értelmezhető megoldást, ám (és ezzel a film készítői el is érték céljukat) akkor már hajlamosak vagyunk arra, hogy azt sem hisszük el. (Bátor voltam, végignéztem a stáblistát is, hátha a végére beraktak még egy csavart, annyira elbizonytalanító a történet szövése.)

Spoilerezni nem fogok (megacsavar van ugyan a film végén, de senki ne számítson Hatodik érzék szintű állkapocs csattanásokra), inkább felhívnám a figyelmet a két főszereplőre. Jackson félelmetesen alakítja a rettegett kiképzőtisztet. Legijesztőbb jelenetei nem is az üvöltözős epizódok, abból látunk eleget más filmekben is, inkább azok, amikor elvigyorodik, vagy éppen halkan beszél valamelyik emberéhez. Ott érezni igazán, hogy a pasas habozás nélkül belevágná a kését bárkibe, aki ellent mer mondani neki. Travolta (aki abban az időben még mindig mindent elvállalt, hogy feledtesse a nélkülözés évtizedeit) szokásos laza-fenyegető figuráját hozza, ami tökéletesen illik Hardy cinikus, ki-ha-én-nem alkatához. Úgy manipulál, hogy még a néző is elhiszi, ő csak egy kívülálló, aki gyorsan le akarja tudni szokatlan feladatát, s mi is csak későn kapunk észbe, hogy jobban benne van a dolgok sűrűjében, mint bárki más a sztoriban. A két színészt egyetlen jelenetben láthatjuk együtt, akkor viszont boldog emlékként villan be agyunkba a Ponyvaregény feledhetetlen kettőse.

A Kiképzőtábor a kevésbé ismert alkotások közé tartozik. Megkockáztatjuk, a tomboló siker elmaradása talán a túlbonyolított történet következménye. Amikor rájövünk, hogy minden, amit látunk, csupán hazugság, kezd egysíkúvá és kissé vontatottá válni a dolog, s már csak azt várjuk, mikor derül ki, hogy a legutóbb megjelenített igazság is csak kamu volt. A bátrak igazsága ennél sokkal érthetőbben épül a néző becsapására, igaz, minden hazugság ellenére abban a filmben a fekete mégis fekete, a fehér pedig fehér. A Kiképzőtáborban csupán a színhelyek egyenszürkék, a folyamatosan zuhogó eső még inkább arra készteti a nézőt, hogy teljesen elveszítse a fonalat, és gyakorlatilag egy idő után azt se tudja, mi történik valójában a szeme láttára. Mindez azonban nem hiba, hanem maga a koncepció. Kifejezetten ajánlott film, azon alkotások köréből, amit szinte azonnal újra lehet nézni, hogy a végeredményre utaló jeleket lehessen keresni az előzményekben. Mókának sem utolsó.