Szerdai mozi: Trója

Szöveg: Révész Béla | 2016. augusztus 24. 19:35

Az új évezred elején tombolva élte reneszánszát az óriási költségvetésű történelmi eposz Hollywoodban. A trójai sztori sem lehetett kivétel. Brutális látvány, kiváló színészek – és az eredeti mű laza átírása. Plusz Brad Pitt, akinél sármosabban senki nem tud széttrancsírozni egy emberi testet.

Wolfgang Petersen letett már pár jól sikerült dolgot a filmtörténelem asztalára, elég csak minden idők egyik legizgalmasabb, feszültséggel legjobban megpakolt háborús alkotására, a Das Bootra gondolnunk. A Gladiátor 2000-ben valóságos forradalmi hullámot indított el, s a lassan feledésbe merült történelmi gigaeposzok ismét előtérbe kerültek. Petersen joggal érezhette, hogy Iliász-adaptációjával nagyon nem lőhet mellé, pláne úgy, hogy főszereplőnek sikerült Brad Pittet és az ő szétgyurmázott felsőtestét berántani a szuperprodukcióba.

A mozinak persze azonnal nekitámadtak a történészek és az irodalomtudósok, rámutatva a bődületes hibákra és hamisításokra, párhuzamba állítva Homérosz eredeti művét és Petersen alkotását. Mit lehet erre mondani, azon túl, hogy ugyan, kérem? A trójai háború történetét a mai napig csak egy eposzból ismerjük, Homérosz pedig nagyjából azt írt, amit akart, beleértve olyan elemeket is, amelyektől a nagy Tolkien is mind a tíz ujját megszopogatta volna. Számon kérni történelmi bakikat badarság, az eredeti művel összehasonlítani szintén az. Való igaz, a trójai mészárszék a legenda szerint tíz évig tartott, ennek a kivonatát láthatjuk a filmen mintegy három hétbe sűrítve, de tegye a szívére a kezét, aki egy évtizedet felölelő történetet követni tudott volna anélkül, hogy évente kétszer mohón neki ne esne az Iliásznak.

Hollywoodról beszélünk, amely nem ismer tréfát, sem istent, sem embert, ha profitról van szó. Ennek megfelelően a forgatókönyvért felelős guruk lazán megöltek szereplőket, akik az eredeti sztoriban vígan éltek még a háború után is, életben hagytak olyanokat, akik egyébként korábban meghaltak (maga Akhilleusz), kihagytak fontos alakokat, vagy mellékszereplővé fokoztak le olyanokat, akik az Iliászban többet villantottak magukból a vásznon látottaknál (Odüsszeusz). Mindez senkit nem érdekel az old school fanokon kívül, miután egyáltalán nem ment az élvezhetőség rovására, sőt, éppen a feszültség folyamatos fenntartása érdekében történt. Ha negatív példát kellene kiemelni, akkor a háborús casus belli, Szép Heléna elrablását hozhatnám fel. Az eredeti sztoriban a hölggyel ugyanis jelentős aranykészletet is kölcsönvett a spártai királytól Párisz, és a spártaiakról jól tudjuk, hogy nem intézték el egy legyintéssel, ha valaki egyszerre nyúlta le asszonyukat és a fél államkincstárat. A történet itt nagyon sántít, Heléna ugyanis egyrészt nem önszántából rohant Párisz ágyába, másrészt egyáltalán nem volt az a bociszemű, csak sírni és szexelni tudó fiatalasszony, aminek a mozi ábrázolja. Mennyire más lett volna az alaphangulata a konfliktusnak, ha Petersen egy taktikázó, számító, nem egy esetben manipulatív nőstényt ábrázoltat a színészi kvalitásaiból szinte semmit nem mutató Diane Krugerrel, ahelyett, hogy egy szerelmes és nimfomán szöszit rak elénk, aki annyira balga, hogy nem is értjük a látottak alapján, a derék trójaiak miért nem dobták le az első nap a várfalról, megelőzve ezzel a későbbi vérfürdőt. (Párisz gyávasága és tutyimutyisága ellenben elég erősen lett ábrázolva, Petersen az ő esetében nagyon ráérzett a dolog ízére.)

Ennél a pontnál említsük meg a forgatókönyv két kiemelkedő témáját, amelyhez számtalan dialógus fűződik. Az egyik a „miért katona a katona, és mit élvez benne" című közhely, amire igazán senki nem tud válaszolni, s éppen ez halványítja el közhely mivoltát. A legtöbbet Akhilleusz (Brad Pitt) fecseg erről, aki szigorúan tartja magát kívülálló szerepéhez. Ő nem azért harcos, mert egy uralkodó azt akarta, nem más népért, országért, asszonyáért vonul csatába. Egyetlen oka van: hogy neve fennmaradjon, s még évezredek múlva is emlegessék. Ez az őszinte egoizmus végképp szerethetővé teszi a karaktert, de a faék egyszerűségű katonának van egy másik elve is, ami végképp nagyot csavar alakjának megítélésén. Petersen nemes nagyvonalúsággal kihagyja a főszereplő bábmestereket, az isteneket művéből. Nem ők irányítanak, nem ők mozgatják a szálakat, de említés szintjén végig jelen vannak. Akhilleuszt ők sem érdeklik. Habozás nélkül feldúlja Apollón templomát, lemészároltatja papjait, egyszerre erőfitogtatásként és provokációként. Mint azt később kifejti, semmibe nem nézi az isteneket, mivel azok azért teszik pokollá az emberek életét, mert irigyek halandóságukra. A pillanat mulandósága teszi az embert emberré – vallja okosan Akhilleusz −, az, hogy tudatában vannak, bármikor vége lehet életüknek, s ehhez viszonyítva élik meg a pillanatot. Ezt az érzést a halhatatlanok soha nem fogják érezni, emiatt érzett dühükben aztán ott tesznek keresztbe az embereknek, ahol tudnak. Érdekes gondolat, s Pitt megfogalmazásában még hihető is.

Ami a látványt illeti, a Braveheart és a Gyűrűk Ura már megalkotta a tökéletes receptet, Petersen nagy újításokkal nem tudott élni (arra gyakorlatilag a Trónok harca hatodik évadának végéig kellett várnunk), de a kötelezőt lazán és élvezettel hozta. Persze, tudjuk, hogy valójában csak néhány száz statiszta gyepálta egymást, a többi CGI, de a grandiózus látvány összhatásából ez mit sem von le. A csatajelenetek fürdenek a vérben és a naturalisztikus megoldásokban (bár Petersen hajlamos volt a hentelősebb részeket alaposan megvágni), a város látványa lenyűgöző, a belső terek és a jelmezek aprólékossága pedig elismerésre méltó. (Utóbbiért Bob Ringwoodot Oscarra is jelölték 2005-ben.) Brutalitásban nincs hiány, az Akhilleusz és Hektór (Eric Bana) közötti nagy párbajjelenet pedig tényleg odaszögezi a tekintetet páratlan koreográfiájával és szerkesztettségével.

A színészek (talán a már említett Diane Kruger kivételével) egyenletesen jó színvonalon mutatják meg tudásuk javát. Orlando Bloom Párisz szerepében úgy alakít gyáva, csata elől megfutamodó herceget, hogy közben mégsem ítéljük el. Elhisszük neki, hogy számára fontosabb az élet élvezete és a szerelem gyümölcse, mint holmi nyaknyiszálás. Kiemelkedőt alakít Priamosz királyként Peter O’Toole, aki sajnos már három éve nincsen közöttünk. A családját és népét rajongásig szerető uralkodó összeomlása, a jelenet, amikor csókolgatja Akhilleusz kezét, kérve, adja ki neki fia meggyalázott holttestét, a lángoló Tróját bámuló tébolyult tekintete a film csúcspontjai közé tartoznak.

Azt nyilván mindenki tudomásul vette, és el is fogadta, hogy legyen bármekkora színész, ez a film Brad Pitté, aki nem gyengén gyúrta ki magát a ráírt szerepre. Pitten látni, mennyire szerette ezt a forgatást. Egyszerre akciózhatott és drámázhatott, s mivel mindkettőben profi, az eredmény is egészen kiváló lett. Néhány helyen tetten lehet ugyan érni egy-egy félresikerült, vagy félreértett rendezői instrukciót, ám az esetek döntő többségében egy rendkívül koncentrált és az általa alakított figura motivációival, gondolataival teljesen tisztában lévő színész alakítását láthatjuk. (Nem maradhatott ki persze a kötelező gyász-jelenet, ám Pittet bármikor szívesen látjuk sírni egy filmben, annyira hihető és emberi, ahogyan teszi.)

Petersen nem újított műfajt, gyakorlatilag meglévő panelekkel dolgozott, ám azt olyan ügyesen variálta és turbózta fel addig nem látott finomságokkal, amitől a Trója két és fél órája végig élvezhető, egységes és izgalmas alkotássá állt egybe. Ha össze lehet hasonlítani, mérföldekkel veri a szintén abban az időben készült Nagy Sándor filmet, ahol gyakran éppen Oliver Stone túlagyaló koncepciója csapja agyon a történetet. Kategóriáján belül az élmezőnyben elhelyezkedő alkotás, amely sikerét a kivételes összhangnak, az arányok eltalálásának – és természetesen Pittnek köszönheti.