Tündérország mesemondója

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, volt egyszer… Egy öreg király, egy királykisasszony, egy szegény öregasszony… Meg a nagy székely mesemondó, Benedek Elek, aki Erdélyben, egy erdővidéki faluban, Kisbaconban született 1859. szeptember 30-án. Székelyudvarhelyen, a református líceumban tanult. Kollégiumi évei alatt – Kópé álnéven – jelent meg első verse Jókai élclapjában, az Üstökösben. Kópé évtizedek múltán maga leplezte le titkát, mikor sorairól nyilatkozott, s nyomban kiderült, ő faggatózik kedvesen: „Leányka, fejtsd meg még azt az egyet / Nem tudom ennek is az okát / Barna hajad az esőben / Mért menne vörösbe át?”

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… egy nagy álma: kollégiumi, líceumi évei után Budapestre költözik, egyetemen bölcsészetet tanul. Az álma teljesült: 1877-ben a budapesti bölcsészettudományi karra került, s bár az egyetemet nem végezte el, később mégis Budapestre költözött, lapok szerkesztői, cikkek szerzői között bukkant fel a neve. Neve? Mondhatnánk, könyvtárnyi adalékot gyűjtöttek már össze életművének kutatói épp újságírói, írói névhasználata, jobban mondva, álnévhasználata miatt. Ezek sorában a Kópé csupán az egyik volt, s íme még néhány: Székely Huszár, Bús Székely, Rokkant Huszár, Szókimondó, és szívesen viselt székely rövidkabátja nyomán, Zeke… Egyszer volt, hol nem volt a fővárossal épp csak ismerkedő székely ifjú, aki becsöngetett Gyulai Pálhoz, az akkori idők neves kritikusához. Kezében egy ritka kincs: Sebesi Jóbbal, székelyudvarhelyi osztálytársával együtt ugyanis összegyűjtött számos erdélyi népköltészeti alkotást. A kritikusnak megtetszett a gyűjtemény, olyannyira, hogy a kor íróinak, költőinek szellemi fellegvárában, a Kisfaludy Társaságban felolvasást is tartott belőle. A nagyérdemű talán éppen ezt hallhatta: „Hej, régi vár még ez a Firtos vára is! Tündérek építették, még azon melegibe, hogy az Úristen a világot megteremtette. Mikor a tengervíz lefolydogált, leszűrődött a Föld színéről, egy gyönyörűséges tündérkisasszony szállott a fellegek közül ennek a magas hegynek a tetejibe…”

Benedek Elek életében nem minden fordulat volt mesés fordulat. Irodalomtörténész feljegyzésekben áll: bűntudat kínozta amiatt, hogy édesapja kénytelen volt eladni földjeik legjavát, csakhogy őt taníttathassa. Ám, miután 1882-től, tehát 23 éves korától, egymás után jelentek meg könyvei, azok jövedelméből folyamatosan vásárolta vissza az eladott birtokrészeket. A nagy sikert aratott Magyar mese- és mondavilág öt kötete már nem csak a további visszavásárlásokat tette lehetővé, hanem egy akkora ház felépítését, amelyben (ahogy tervezgette) a család minden tagjának jut szoba, az odaköltözéshez elég hely. Az arra járó így hát tudhatja, 1898-ban került tető alá az a ház, melynek bejáratánál olvasható: Casa Memoriala Benedek Elek Emlékház, Kisbacon, nr. 81. A szobákban, a nagy ebédlőben megnyílt emlékkiállítás 1969. május 25. óta fogadja a látogatókat.

Benedek Elek akkori élete nagy részét Budapesten töltötte, ám egyre több időt töltött Kisbaconban, gyakran erdővidéki új otthonában szerkesztette lapjait. A történelem akkori forgataga őt is elérte. Szülőföldjére 1916-ban, az első világháború második évében betört a román királyi hadsereg. Ekkor Budapestre menekült, ám onnan a trianoni békediktátum lelki traumája ellenére (Kisbacon éppenséggel Magyarország határain kívülre került) 1921 nyarán végleg hazatért. Magyari Lajos erdélyi író szavait idézzük: akkor kétszázezren menekültek el Tündérországból, miközben „egy ember – ti. Benedek Elek – jött szembe velük, vállalni az otthagyott, felhagyott munkákat…”

Ő maga valóban dolgozott és dolgozott. A nagy mesemondó nagy nevelő is volt. Írt és szerkesztett tankönyveket, talán a legismertebb közülük a Történeti olvasmányok, melynek elkészítésére Apponyi Albert kultuszminiszterként kérte fel. A publikum mégiscsak irodalmi, újságírói munkásságát ismeri jobban. A számok imponálóak: egy tucat lapnak volt az alapítója és főszerkesztője. De hogy hány lapnak volt a belső munkatársa, illetve, hogy azokban pontosan hány írása jelent meg? Ennek meghatározása még tudományos műhelyek kutatási tárgya. Nincs ebben semmi meglepő, mint említettük, az újságíró, a publicista, a kritikák szerzője mintegy félszáz felkutatott és vele azonosított álnevet hagyott ránk, és hol vannak a még csak sejtésre okot adó álnevek elemzései? Azt viszont már tudjuk, több mint 150 lapban jelentek meg írásai. A tizenkét, nevével jegyzett lap közül három volt gyermekújság: az 1889-ben Pósa Lajossal együtt megindított első irodalmi értékeket felmutató Az Én Újságom, a Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztett Jó Pajtás, és az 1922-től általa szerkesztett, s talán a legnagyobb hírnévre szert tett Cimbora.

Volt egyszer, hol nem volt, volt a nagy mesemondó életében egy másik, ugyancsak nem épp mesés, népnevelői, sőt, országgyűlési képviselői nevelési fordulat. Húszegynéhány évesen a politikusságra szánta el magát, 1887-ben be is került az Országgyűlésbe. Eleinte a Tisza-féle Szabadelvű Párt, azaz a kormánypárt soraiban ült, majd az Apponyi-féle Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselői szűzbeszédében is mi mással, mint a gyermekirodalommal foglalkozott. Felszólalásának hírét tovább repítette a korabeli élclap, a Borsszem Jankó. A címoldalán egy karikatúrával, amelyen ő székely kalapban és zekében ül képviselőtársai között, akiket se füle, se farka, ám nekik való történetekkel traktál. Hanem azok a sorok! Idézzük.

„Szüzek arczképcsarnoka – Benedek Elek. Az irodalmi körökben Zeke név alatt már évek óta ismeretes. Nem mintha e pseudonym (írói álnév) mögé rejtené a székely tündérország legszékelyebb és bűvös szájú mesemondóját. Önmagát, hanem amikor mint alig húsz éves deli székely legény kedves hazája bérczei közül bevette magát a magyar Babylonba: szive üde, nemes lelkesülés díszében jelent meg közöttünk, karcsú, csontos testét azonban egyszerű zeke födte. E jó székely öltönydarabot hamarosan az egész emberre ruházták rá írótársai. A zeke azóta rég elkopott, székelyünk testére jól illik már a szalonkabát is, de a szive ma is az az erős székely szív, amelyet magával hozott a hegyek közül.”

„Ám azért, hogy egy szál zekében érkezett meg annak idején ZekeSicáliából, nem a szive volt az egyetlen kincs, amelyet magával hozott. Aranyos tündérmesék zsibongtak a fejében. Ott szedte fel őket a fonókban, ahol vén dajkák és mézes ajkú öregek gyönyörködtetik a fiatalokat azzal, amit egy poétikus nép ezer év óta átélt, érzett és álmodott. Adorjáni Balázs, Fekete Nagy János hősies históriáját a székely népköltészet egyéb drága gyöngyeivel együtt elhozá vala magával Zeke, s amikor kirakodott velök kis Magyarország, kincseiben nagy kedvét lelte nagy Magyarország is. De értett is hozzá Zeke, mint kevesen, hogyan kell tovább adni írásban azt, amit a nép csak szóval mesél el a népnek. Művésze a naivitásnak; nem nyavalyog, nem czifrázza a szót, nem erőlteti a póriasságot, hanem Öntudatosan és oly igazán népies, amilyen Öntudatlanul az maga a nép.”

„Ez az irodalom Zekéje. Ez az »ők kedves mesemondójuk«, aki valóban az ő képüket viseli. Őt küldötték föl tehát Benedek Elek név alatt az ő székely atyjafiai képviselőjüknek, hogy mesét mondjon itt fenn a kormánynak és a hon atyáinak arról a szívós, élelmes, szegénységében is vidám kis népről, mely az oláh tengerben vitathatatlan magyar szirtnek marad meg. Benedek Elek megszólalt a múlt héten. Beszédje alatt mintha friss szellő csapott volna be a havasok közül a tisztelt és fülledt házba. Aki a székelyek nevében beszél, az nem a nagy politikába kotnyeleskedik bele. Benedek Elek a kultúrkérdésekhez szólott, mert ő mint székely legjobban tudja, hogy nem a politikai nagyképűsködésben, hanem a kultúrában van a magyar nemzet ereje…”

„Ha a székelyek és képviselőjük e kívánságát nem teljesíti senki, Zeke megharagszik és az apró magyarok és székelyek számára a kormány és az akadémia segítsége nélkül jó könyveket ír maga. Míg ezeket megszerkesztené, kormánynak, képviselőháznak és akadémiának a »Forgó bácsi Kis Lapjából« mond tanulságos versikét, igazságot rejtő székely mesét.”

A nagy mesemondó képviselőként, publicistaként a magyar katonai oktatási nyelv használatáért is szót emelt. A Fővárosi Lapok 1894. szeptember 23-i számában ekként.

„Évről-évre napirendre kerül a delegációk ülésein a magyar nyelvű katonai akadémia kérdése, interpellálták a hadügyminisztert, »kimerítő« jelentésekre, tervezetek készítésére utasítják, s a jelentések és tervezetek nem is maradnak el, csupán egy marad el: az akadémia. Hogy mennyiben jogos a nemzet ebbeli kívánsága a kiegyezési törvény értelmében, arról mi nem szólunk, mert nem szólhatunk, de nincs is erre szükségünk. Elég nekünk rámutatnunk arra, hogy miért van szükségünk egy magyar nyelvű katonai akadémiára.” (Említsük meg, hogy erre a trianoni, a Habsburg függőségtől immár megszabadult Magyarország Ludovika Akadémiáján kerülhetett sor. A szerz.)

„Az újságok időnként, mikor nincs egyéb aktuális thémájuk, buzdító cikkekben fordulnak a szülékhez, az ifjakhoz, megmagyarázzák tövéről-hegyire, hogy ezidőszerint a katonai pálya egyike a legjobban fizetett, a legbiztosabb előmenetelt ígérő pályáknak, ne legyen hát mindenki fiskális meg doktor, im ott a katonai pálya. A mi meg a német nyelvet s ama bizonyos hagyományos szellemet illeti, attól se tessék félni, nem olyan fekete az ördög, a milyennek festik s ha csakugyan létezik ez a bizonyos szellem, annak ellensúlyozására egy biztos mód van: ha mennél több magyar ifjú lép a hadsereg tiszti kötelékébe.”

„Hát ez mind igy lehet, de a valóság mégis csak az, hogy a magyar ifjúság idegenkedik a hadseregtől, s különösen azzal a gondolattal nem tud megbarátkozni, hogy ő, ki 18–20 éves koráig magyarul gondolkozott, magyar nyelven kereste ismereteit, egyszerre csak németül gondolkozzék, németül tanulja a katonai tudományokat. Sőt hozzá tesszük, a hadseregnek nem is lehet nagy hasznára egy oly tisztikar, mely a katonai tudományokat egy neki idegen nyelven tanulja s igy soha alaposan meg sem tanulhatja…”

„Eltekintve attól, hogy egy magyar nyelvű katonai akadémiának a hiánya sok magyar ifjút megakadályoz a katonai pályára való lépésben s kényszerít a hajlamaival, tehetségével ellenkező pályára, nálunk egyenesen a nemzeti kultúra egyik legfőbb kérdése a magyar nyelvű és szellemű katonai nevelés. Mert hiába, igazi nemzeti kultúráról addig ne is álmodozzunk, mig ifjaink nevelése, oktatása, az egész vonalon nem magyar, valameddig nemcsak a nép- és középiskolákban, de a katonaiskolákban is nem a magyar nyelv dominál s minden más nyelv szükséges melléktárggyá nem degradálódik…”

„Tudományban és irodalomban veszedelmes módon kezd dominálni a nemzetközi szellem s csak egy maroknyi csapat küzd ellene: egy pár tudós és iró, nehány kopott tanár és éhező tanító. De végre is, a nemzeti öntudatnak felül kell kerekedni, végre is a nemzeti szellemnek dominálni kell az egész vonalon. Nemcsak Magyarország, de az egész monarchia életérdeke, hogy a magyar nyelv és szellem kivívja jogait. Ideig, óráig elhuzódhatik a magyar nyelvű katonai akadémia valósulása is, egyfelől a szükség, másfelől a nemzeti közvélemény imponáló ereje megteremtik azt…”

Többsincs királyfi – Salamon király fia – útra kel, hogy a szomszéd királynak, Absolonnak megmutassa, ő az igazi vitéz, hazájának oltalmazója. Nem kell neki sem ezer katona, sem szekérszám arany és ezüst, s nem kell aranyszőrű paripa sem… Oly sokszor hallhattuk e mesét. Oly gyakran éreztük, mi vágtuk le a tizenkét fejű sárkánykutya fejeit. És nem egyszer vártuk a csodát, a vén sas szárnyából nekünk is jut egy-egy toll, hogy annak zsírcseppjeit szétdörzsölhessük tenyerünkön, s ott teremhessünk, ahol csak akarunk, s úgy írhassunk vele, hogy tintába se kell mártanunk.

Benedek Eleknek volt ilyen csoda írószerszáma. Vele írhatta meg ifjúsági irodalmi fordításait, köztük Cooper Vörös kalózát. Így válhattak magyar generációk emlékezetes olvasmányaivá különböző népek meséinek „magyarba ültetései” – az Arany, az Ezüst, a Kék és a Piros meséskönyvek.

Így teremthette meg a mintegy 150 kötetes Benedek Elek Kiskönyvtára sorozatot, melyben már megjelenhetett a pályakezdő író Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond egy-egy munkája. Így láthattak napvilágot a tankönyvei, köztük a gazdasági ismétlő (ti. gyakorlatokat ismétlő) iskolai, vagy az analfabetizmus felszámolásáról szóló tankönyvek. Élete utolsó napján a nagy székely író a ház körül nyolc órát kaszált, majd bement a hűvös házba, hogy Szentimrei Jenőnek (erdélyi magyar költőnek, írónak) levelet írjon. Ekkor érte a halál. Utolsó levelének utolsó szavai: „…fő hogy dolgozzanak …” A befejezetlen mondat máig a kisebbségi lét minden részesének szól: aki dolgozik, az jelen van.