775 éve vívták a muhi csatát

A királyságot teljesen felkészületlen, megosztott állapotban érték az első hírek 1240 végén arról, hogy a tatárok betörtek a keleti végeken, és sem a főurak, sem a közrendű emberek nem nagyon hitték, hogy mindezt igazán komolyan kell venni. Sokan eleve a kunokat látták a történtek mögött, és hiába hordoztatta körbe IV. Béla az országban a véres kardot, valójában kevés érdemi lépés történt. Amikor az orosz fejedelemségeket és Kijevet is legyőző, Batu kán vezette mongol fősereg 1241. március 12-én betört Vereckénél az országba, már késő volt: hiába rendelt el Pestnél csapatösszevonást a király, gyakorlatilag esélye sem volt érdemi ellenállást felmutatni a mongolokkal szemben, akiknek előőrsei mindössze néhány nap alatt elérték a város környékét. Sokan még ekkor is a kunokat hibáztatták: Kötöny meggyilkolását követően a kunok nagyobbik része Bulgária felé indult, és közben végigpusztították az országot. A segítségül hívott osztrák herceg, II. (Harcias) Frigyes szintén meggondolta magát, és hazafelé vette az irányt.

A kelet felé vonuló magyar főerők létszáma mindazonáltal nem volt kicsi: nagyjából 60-65 ezer katona vert tábort április 10-én a Sajó hídjánál, jóformán járhatatlanul zsúfolt szekértáborral körbevéve a király közvetlen szálláshelyét. A problémát az jelentette, hogy a magyarok a mongolok előőrseire számítottak, pedig ekkor már Batu kán főerői álltak velük szemben, szintén legalább 60 ezres létszámban. Az első összecsapásokra már ezen az éjszakán sor került, és mivel a hídnál sikerült feltartóztatni a kezdeti tatár rohamot, a magyarok azt hitték: végső győzelmet arattak. A mongolok azonban újabb rohamot indítottak, immáron sokkal intenzívebben. Legyőzték az ellenük küldött seregtesteket, majd bekerítették a szekértábort, félelmetes nyílzáport indítottak rá, a menekülőket pedig kíméletlenül lemészárolták. IV. Béla is csak a szerencsének és közvetlen oltalmazói halált megvető bátorságának köszönhette megmenekülését, hadserege azonban gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Muhinál veszett két érsek és számos főúr, itt lelte halálát Kálmán herceg, és a mongolok a korabeli források szerint egészen leírhatatlan mészárlást végeztek.

Innentől fogva Batu kán útját senki sem állhatta el: a mongolok a Dunáig nyomultak előre, elfoglalták Pestet, megszerezték a király pecsétjét, vagyis gyakorlatilag megszállták az országot. Nem kímélték a polgári lakosságot sem. A következő hónapokban visszacsalták az elmenekült embereket, ám miután véget ért a betakarítási időszak, és rátették a kezüket a termésre, ismét borzalmas vérengzést rendeztek. A következő télre az ország túlnyomó része a tatárok kezére került, IV. Béla Ausztriában talált menedékre, ám Frigyes herceg segítségnyújtás helyett túszul ejtette, és három megye átadására kényszerítette. Európa nem reagált Béla segélykérésére, így a király az Adriai-tengeren található Trau szigetére kényszerült visszavonulni a portyázó tatárok elől.

A folytatás ismert: a sors, a gondviselés, a szerencse vagy ki tudja, mi megkönyörült Magyarországon, a mongolok ugyanis szervezetten, tervszerűen és összehangoltan kivonultak. Ugyan a közszájon forgó magyarázat szerint ennek Ögödej nagykán halála volt az oka, mivel Batu kán nem akart lemaradni a választásról, az újabb kutatások szerint valójában legfeljebb csak részben vezethető erre vissza a hirtelen távozás: az utódot csak öt évvel később választották meg, méghozzá Batu kán távollétében. Sokkal inkább az játszhatott közre, hogy a mongolok jellemzően előkészítő hadjáratokkal puhították fel a terepet a végleges hódítások előtt, és ennek során is komoly veszteségeket szenvedtek – más kérdés, hogy szerencsére a második hullám Magyarország esetében már elmaradt.

A szerencse persze igencsak relatív, a tatárjárás ugyanis szó szerint földig rombolta az országot: a mai napig nem tudjuk pontosan, hányan estek áldozatul a mongol inváziónak, a becslések a lakosság 15 és 50 százaléka közé esnek, vélhetően inkább az elsőhöz áll közel a tényleges szám. Mivel azonban mindez szűk két év alatt ment végbe, sokkszerűsége jóformán a mai napig példátlan a magyar történelemben: ilyen rövid idő alatt ennyi vérveszteséget sem azelőtt, sem azóta nem szenvedett el hazánk. A romokon aztán persze hamar megindult az építkezés, és a korábban sikertelen uralkodónak tűnt IV. Béla második honalapítóként vonult be történelmünkbe. A király érthető módon ezután már elsősorban az újabb tatár támadás kivédésére koncentrált a belviszályok helyett: új típusú kővárak építését rendelte el, visszatelepítette a kivonult kunokat és további telepeseket is hívott az országba.