A Japán Birodalom bukása

Közismert tény, hogy az 1941. december 7-i, a Hawaii Pearl Harbor kikötőjében állomásozó amerikai flotta ellen intézett támadás előtt az Egyesült Államok és Japán között jól működő gazdasági kapcsolat állt fenn. Ám a második világháborúra való felkészülés és fegyverkezés, valamint az ezen törekvések hatására egyre csökkenő amerikai export végül egymás ellen fordította e két országot is.

December 8-án – mialatt folyamatosan érkeztek újabb és újabb japán támadásokról beszámoló jelentések – Franklin Delano Roosevelt elnök kihirdette: az Egyesült Államok belép a háborúba.
Történt mindez akkor, amikor az amerikai hadsereg éppen csak megkezdte az első világháborús felszereléseinek lecserélését. A katonák békeidős létszáma és fegyvereik korszerűsége meg sem közelítette a Japán Birodalomét.

A kezdeti japán térnyerés után fordult a kocka és az addigi – sokszor kilátástalannak tűnő – védekezésből, az amerikaiak támadásba csaptak át. Megkezdődött a „békaugrás hadművelet" időszaka.
Az elsőre igencsak furcsán hangzó kifejezés arra a taktikára utal, amit Douglas MacArthur tábornok, a csendes-óceáni hadszíntér amerikai főparancsnoka alkalmazott: a japánok uralta szigetcsoportok között „ugrálva" igyekezett minél több szigetet visszafoglalni. Ahogy hadtörténészek utólag megállapították, MacArthur a partraszállások megtervezésekor nem egyszer nélkülözte a logikát és a sorrendiséget. Egyesek szerint azért, hogy híres ígéretéhez híven, minél előbb visszatérhessen a Fülöp-szigetekre, kiszabadítva ott hagyott katonáit a japán fogságból.

A hosszú évekig tartó kemény küzdelem után 1945 tavaszán feltűnt az első japán sziget a láthatáron. Okinava mérföldkőnek számított, hiszen az amerikaiak először léptek a birodalom földjére. E tény rettenetes felismerés volt a japán nép számára is. A háború, amelyről a hátországban addig alig hallottak és úgy hitték, hogy önfeláldozásra is kész katonáik győzedelmeskednek, belépett az otthonokba és minden tévképzetet eltörölt.
Április elsején kora reggel Okinava partjainál megjelentek az első amerikai csapatszállító csónakok, amelyek rámpáiról tengerészgyalogosok és katonák ezrei özönlöttek a szárazföldre. Ezzel egy nyolcvankét napon át tartó offenzíva vette kezdetét, amelynek immáron nem csak katonák, de civilek, felnőttek és gyermekek is áldozatai lettek. Ez rendkívüli terhet rótt a japán harcosok vállára, hiszen most már nem csak állásaikat, de a hazájukat is védelmezniük kellett.

A szigetért folyó harcok végére 14 ezer amerikai katona vesztette életét, míg a japánok 77-110 ezer ember közötti veszteséget szenvedtek. A nyolcvankét nap alatt 150 ezer civil halt meg vagy sebesült meg, amely rendkívül megdöbbentő annak tudatában, hogy a szigeten körülbelül 300 ezren laktak a háború előtt.
Június 22-re az egész sziget amerikai fennhatóság alatt állt. Repülőterét megtöltötték azok a bombázógépek, amik ezután szakadatlanul indultak Japán felé, gyilkos terhet cipelve magukkal.

Ekkorra hiába ért már véget az európai háború, a birodalom jelét sem mutatta annak, hogy feladná a harcot.

Harry S. Truman, Roosevelt váratlan halálát követően az Egyesült Államok új elnöke kegyetlen elhatározásra jutott: be kell vetni a friss fejlesztésű fegyvert, az atombombát. Augusztus 6-án az Enola Gay becenevű B-29-es Superfortress végérvényesen megváltoztatta a világot és ezzel a háború menetét. A Little Boy tizenöt kilotonnás robbanása csaknem 140 ezer embert gyilkolt meg Hiroshimában. Az őt augusztus 9-én követő Fat Man 21 kilotonnás pusztítása közel 100 ezer fős áldozatot jelentett Nagaszaki térségében.
Augusztus 14-én Japán beleegyezett a feltétel nélküli kapitulációba.