A magyar Napóleon
Szöveg: Feith László | 2018. február 28. 7:23Idén ünnepli fennállásának 170. évfordulóját a Magyar Honvédség. A történelmi eseményt felidéző rendezvények sora már januárban kezdetét vette, méghozzá egy másik jubileumhoz, Görgei Artúr születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan. Ezen apropóból ismerkedjünk meg az 1848/49-es forradalom és szabadságharc legendás hadvezérének pályafutásával!
Az 1818. január 30-án született Görgei Artúr édesapja nyomására választotta a katonai pályát. 1832-ben – hadapródként – előbb a 60. gyalogezredhez, majd az Alsó-Ausztriában található Tulln városának császári-királyi utászkari iskolájába került. Tanulmányai befejeztével, 1836-ban visszatért az alakulatához, a következő esztendő azonban már a bécsi magyar királyi nemesi testőrségben találta, amely akkoriban már nemcsak díszelgő testület volt, hanem a császári-királyi haderő vezérkari képzésének egyik legfontosabb színtere is.
Innen útja 1842-ben – főhadnagyi rendfokozattal – a Morvaország területén állomásozó 12. huszárezredhez vezetett. Görgei ekkortájt szembesült igazán a katonai pálya igazságtalanságaival, így azzal, hogy a vagyoni helyzet jobban befolyásolja az előmenetel ütemét, mint a szakmai felkészültség. 1845-ben el is hagyta a császári-királyi hadsereget, és a prágai egyetemen vegyészetet tanult; a kutatásait összefoglaló dolgozata 1848. május 21-én készült el.
Vissza a seregbe
A győri 5. honvédzászlóaljhoz került, majd augusztus 27-én kinevezték a szolnoki, Tiszán inneni önkéntes mozgó nemzetőri tábor parancsnokává, szeptember végén pedig Batthyány Lajos a Csepel-sziget, illetve a Délnyugat-Dunántúl védelmét, illetve az ottani népfelkelés szervezését bízta rá. Utóbbi beosztásában – más alakulatok parancsnokaival együttműködve – október 7-én Ozoránál megadásra kényszerítette az észak felé előrenyomuló, 9000 fős Roth-hadosztályt; a fogságba esettek számát tekintve ez volt a szabadságharc legjelentősebb sikere.
Az ozorai diadal napján (bár attól függetlenül) nevezték ki ezredessé, majd Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) elnöke a magyar fősereg lajtai táborába küldte, ahol az elővéd dandár irányítását bízták rá. Ebben a minőségében vett részt 1848. október 30-án a schwechati csatában, immár vezérőrnagyként; tábornoki kinevezését két nappal korábban kapta meg az 1848 tavaszán még csak századosi rendfokozatban szolgáló Görgei, aki így magáénak tudhatta a szabadságharc leggyorsabb katonai karrierjét. Bár Schwechatnál a magyar haderő alulmaradt, az ifjú tábornok jól teljesített; ezt támasztja alá az is, hogy november elsején az OHB elnöke őt tette meg az átalakuló feldunai hadsereg fővezérévé. Görgei tehát rendkívül gyors karriert futott be, ám az idő igazolta az őt ilyen hamar magasra juttató potentátok, így Kossuth Lajos döntéseinek helyességét.
Már nem vagy a barátom
A két karakteres személyiség kapcsolata azonban hamarosan megromlott. Először 1848 decemberében kerültek szembe egymással, amikor a császári-királyi fősereg támadása során Görgei nem bonyolódott nagyobb összecsapásba, hanem utóvédharcokat vívva vonult vissza a főváros irányába. Kossuth korántsem volt elragadtatva a folyamatos hátrálás hallatán, s december 31-én – amikor az országgyűlés és a kormányzat Debrecenbe tette át székhelyét – a lehetetlenséggel határos feladatot szabott a fővezér számára: arra utasította, hogy harc nélkül ne adja fel a fővárost, de haderejét se tegye kockára, tehát ne bonyolódjon megsemmisítő vereséggel fenyegető ütközetbe.
A kérdést megvitatandó, 1849. január 2-án haditanács ült össze, amely végül úgy döntött, hogy puskalövés nélkül átengedi Alfred Windisch-Grätz tábornagynak, a császári-királyi csapatok fővezérének Pest-Budát, egyúttal megteremti egy későbbi visszavágás feltételeit. Az utóbbi érdekében minden, a mellékhadszíntereken nélkülözhető erőt a Tisza felső és középső folyásához irányítottak, míg Görgei egy kockázatos elterelő hadműveletbe kezdett: seregtestével az északi bányavárosok felé vonult, hogy minél nagyobb erőket vonjon el a főhadszíntérről, megakadályozva ezzel a honvédsereg összpontosítására kiszemelt térség, a Tiszántúl elvesztését. Számítása bejött, hiszen Windisch-Grätz őt kezdte el nagyobb erőkkel üldözni, míg a Debrecen irányába hátráló Perczel Mór csapatainak nem szentelt különösebb figyelmet.
A lengyel tábornok azonban nem tudott élni a felkínált lehetőséggel; összekülönbözött gyakorlatilag mindegyik alárendeltjével – többek között Görgeivel is –, majd február 26–27-én, a kápolnai csatában katonailag is csődöt mondott. A hadtest- és hadosztályparancsnokok bizalma ekkor végképp megrendült a fővezérben, s összefogtak ellene. Látva a kibékíthetetlen ellentéteket, Szemere Bertalan főkormánybiztos nem tehetett mást, 1849. március 3-án elmozdította beosztásából Dembińskit, majd a történtekről levélben tájékoztatta Kossuth Lajost.
Az OHB elnöke azon nyomban a helyszínre, Tiszafüredre indult, állítólag azzal a szándékkal, hogy a zendülők főkolomposának tartott Görgeit főbe löveti. A vizsgálat azonban az engedetlen tiszteket igazolta; Kossuth így helybenhagyta Szemere döntését, s ideiglenesen Görgeire bízta a Tiszafüred környékén állomásozó csapatok (tehát nem a teljes, koncentrált honvédsereg) parancsnokságát.
Új beosztásában viszont csak néhány napot töltött, mert Kossuth Lajos hamar megtalálta Dembiński ideális utódját, Vetter Antal altábornagy személyében. Az új fővezér ugyancsak megpróbálkozott az ellentámadással – 1849. március közepén, Cibakházánál –, amely azonban szintén kudarcba fulladt. Vettert ráadásul a hónap végén betegsége ágynak döntötte, így Kossuth ismét Görgeit tette meg főparancsnokká, először ideiglenesen, majd véglegesen.
Buda vagy Bécs?
Vezetésével április elején indult meg a fősereg újabb, immár harmadik ellentámadása, amely tavaszi hadjárat néven vonult be a történelemkönyvekbe. A szabadságharc legfényesebb időszaka volt ez, hiszen annak ellenére, hogy a hadszíntér egészét tekintve a császári erők voltak fölényben, gyakorlatilag az összes ütközet és csata a honvédsereg győzelmével zárult.
Ekkor felmerült a kérdés: üldözzék-e a nyugat felé hátráló ellenséget, s ostromolják meg Bécset, vagy inkább Budát mentsék fel? Súlyos dilemma volt ez, hiszen többek, így Görgei szerint is eljött az idő, hogy végleg leszámoljanak a demoralizált császári erőkkel; erre az eredményes tavaszi hadjárat kivételes lehetőséget teremtett. A hadművelet folytatásához ugyanakkor szükség lett volna a Délvidékről és Erdélyből ígért erősítésekre. Ezek azonban nem érkeztek meg; nemhogy tavasszal, a nyáron sem. Az ezredek, zászlóaljak létszáma nagyon megfogyatkozott (a harcokban elesett, megsebesült katonák mellett sokakat különböző járványok döntöttek le a lábukról), emellett komoly utánpótlási gondok is mutatkoztak. Éppen ezért a Komáromban, április 29-én összeült haditanács úgy döntött, hogy nem üldözi az ellenséget, helyette Buda várát próbálják meg visszahódítani, ami végül 1849. május 21-én – tizenhét nap harc után – sikerült is.
Görgei 1849 júniusában – amikor világossá vált számára, hogy semmiféle erősítésre nem számíthat a Délvidékről és Erdélyből – a Vág mentén támadást kísérelt meg a császári főerők ellen. Ennek balsikerét követően – június 26-án – egy kétközpontú erőkoncentráció tervét tárta a minisztertanács elé. A kormány először támogatta ezt az elképzelést, ám három nappal később – a csatatéren lévő Görgei távollétében – úgy határozott, hogy az összpontosítást egyetlen helyszínen, Szeged térségében kell létrehozni. A döntés egyet jelentett az ország nagy részének feladásával, ráadásul gyakorlatilag minden akadályt elhárított az osztrákok, illetve a harcokba a szövetségesükként bekapcsolódott orosz erők egyesülése elől.
Görgei még a határozat vétele előtt megírta Kossuthnak, hogy továbbra is Komárom környékén szándékozik döntő támadást indítani a császári főerők ellen. A levelet már elküldte, amikor a fővárosból megérkezett a háromtagú kormányküldöttség, s felszólította őt: az utasításnak megfelelően vonuljon csapataival Szegedre.
Görgei a parancs végrehajtására szóbeli ígéretet tett. A delegáció ezzel a hírrel 1849. június 30-án este érkezett meg Pest-Budára, az említett levél viszont csak másnap, melyet így Kossuth a megtett ígéret visszavonásaként értelmezett, s július elsején leváltotta a tábornokot a fővezéri posztról. Görgei végül lemondott a hadügyminiszterségről is, de a feldunai hadsereg irányítását megtarthatta.
Menesztésének hírével utódja, Mészáros Lázár altábornagy indult Komárom felé, ám az erődbe már nem jutott be, mert Haynau július 2-án megtámadta a Duna jobb partján lévő sáncokat. Görgei ebben az összecsapásban szenvedett súlyos fejsérülést, s napokig élet és halál között lebegett.
A szolgálatképtelen hadvezér helyett pedig senki nem vállalkozott a hadsereg Szegedre vezetésével. Még helyettesétől, Klapka György tábornoktól is mindössze egy rosszul megszervezett áttörési kísérletre futotta július 11-én, ennek kudarca után pedig a még mindig súlyos állapotban lévő Görgeinek nem maradt más választása, kerülő úton kellett Szegedre vinnie embereit. Július 15-én, Vácon azonban beleüközött az orosz fővezér, Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy Miskolc felől érkező elővédjébe. Találkozóharc bontakozott ki, melynek végén a cári lovasság visszavonult, de Görgei úgy döntött, nem erőlteti az áttörést dél felé, hanem egy északi kerülővel Miskolc felé vonul. Legfőbb célja ekkor már nem az volt, hogy minél előbb az összpontosítás helyszínére érjen; a cári csapatokat akarta lekötni a Felvidék és az Alföld szegélyén, hogy a Szegednél összevonandó honvédseregnek csak az osztrák haderővel kelljen szembenéznie. Vállalkozását siker koronázta, hiszen nem egyesülhettek a császári és a cári erők.
Az utolsó találkozó
Időközben ismét változás történt a magyar fővezéri poszton. Mészáros altábornagy helyébe újfent Dembiński lépett, aki előbb harc nélkül feladta Szegedet, majd ahelyett, hogy a kormány utasításait betartva a magyar kézen lévő Arad felé vonta volna vissza a csapatait, a császáriak birtokolta Temesvár irányába indult, ahol 1849. augusztus 9-én (immár honfitársa, Józef Bem tábornok fővezérlete alatt) a magyar fősereg döntő vereséget szenvedett az osztrákoktól.
1849. augusztus 10-én este, amikor Aradon, életükben utoljára találkoztak, Görgeinek és Kossuthnak is csak homályos értesülései voltak a csata kimeneteléről, így a hadvezér ennek szellemében nyilatkozott a lehetőségekről: győzelem esetén – mondta Görgei – minden erejével az osztrákok ellen indul, ha azonban az összecsapás megsemmisítő magyar vereséggel zárult, leteszi a fegyvert. A nap korábbi szakaszában a minisztertanács is döntő elhatározásra jutott: harmadik államiratukban minden eddiginél nyíltabb ajánlatot téve felkínálták a magyar koronát I. Miklós cárnak, vagy valamelyik rokonának. Elutasító válasz esetén az orosz uralkodót az osztrák és a magyar fél közötti közvetítésre kérték volna fel. Ha erre sem hajlandó, és a honvédsereg a döntő csatát is elveszítette, akkor le kell tenni a fegyvert, inkább a cári, semmint a császári csapatok előtt – szólt a határozat.
Ez rendkívül lényeges mozzanat, mert később Görgeit azzal vádolták meg, hogy önös szándékai miatt, saját életét mentendő kapitulált az oroszok előtt. A minisztertanács azonban már augusztus 10-én számolt ezzel a lehetőséggel, tehát a tábornok a vonatkozó határozat szellemében járt el. Tizenegyedikén hajnalban megérkezett Aradra a temesvári vereség híre, néhány órával később pedig visszatért az orosz táborba menesztett magyar küldöttség is, melynek tagjai közölték: az oroszok legfeljebb a feltétel nélküli fegyverletétel módozatairól hajlandóak tárgyalni. A kör bezárult.
Kossuth ezt követően lemondott a kormányzóságról, Görgeire ruházta a teljes polgári és katonai hatalmat, majd elhagyta az országot. A hadvezér pedig ott maradt 25 000 emberével, illetve 6000 fegyvertelen újonccal, mindössze egyetlen csatanapra elegendő lőszertartalékkal, százezer orosz, illetve nyolcvanezer osztrák katona szorításában. Ebben a helyzetben az augusztus 11-én összehívott haditanács csak egyetlen kérdésben dönthetett: a fegyverletétel a cári vagy a császári haderő előtt történjen-e? Görgei az oroszokat javasolta, több okból is; részint az osztrákok eddigi kegyetlenkedései miatt, részint abban reménykedve, hogy a cár megóvja majd a magukat megadó tisztek életét. Mindenekelőtt azonban ezzel a lépéssel akarta demonstrálni azt, hogy Ausztria egyedül képtelen lett volna leverni a szabadságharcot, a győzelem kivívásához a Habsburg birodalom trónján V. Ferdinándot váltó Ferenc József császárnak egy másik nagyhatalmat kellett segítségül hívnia.
Görgei a határozathozatal idejére elhagyta a termet. A haditanács egyhangúlag a fegyverletétel mellett határozott, két törzstiszt kivételével úgy, hogy az aktus az oroszok előtt történjék meg. A tábornok az orosz küldöttekkel Világoson állapodott meg a kapituláció részleteiről. Mindössze egyetlen feltételt szabott: császári csapatok nem lehetnek jelen a fegyverletételnél. Ezt tárgyalópartnerei akceptálták, így augusztus 13-a késő délutánján, a szőlősi mezőn kizárólag orosz erők jelenlétében adta meg magát a honvédsereg.
Hazafi vagy hazaáruló?
1. Miklós és Paszkevics ragaszkodott ahhoz, hogy Görgei kegyelmet kapjon. Úgy vélték: amennyiben a magyar fővezér életét megóvják, alárendeltjei is amnesztiában részesülnek. Ferenc József és Haynau viszont a maradék elve alapján gondolkodott: ha már nem lógathatják fel a „főkolomposokat", azokkal végeznek, akik a kezükre kerültek. Így eshetett meg az, hogy bár Görgei életét az osztrákok megkímélték, beosztottjai közül többeket kivégeztek vagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek.
Görgeit 1849. augusztus–szeptember fordulóján Klagenfurtba internálták. Ez idő alatt – 1851–52-ben – megírta és kiadta emlékiratait. A mű óriási feltűnést keltett, mert korántsem takarékoskodott a császári hadvezéreknek, illetve a bécsi kormányzatnak címzett kritikai megjegyzésekkel, emellett keményen bírálta a magyar szabadságharc vezetőit, mindenekelőtt Kossuth Lajost, Henryk Dembińskit és Perczel Mórt. Saját hibáival is számot vetett; a politikaiakkal kevésbé (1849. május vége és július eleje között a hadügyminiszteri posztot is betöltötte), katonai baklövéseit viszont minden további nélkül vállalta.
A kiegyezés után hazatért Pestre, s hol a fővárosban, hol pedig öccse visegrádi birtokán élt. Helyzete ugyanakkor korántsem volt irigylésre méltó, mert az egész ország és a fél világ a szabadságharc elárulójának tekintette; a mítoszt számos tényező keltette életre, mindenekelőtt az, hogy Görgei kegyelmet kapott, alárendeltjei viszont nem. Ugyanakkor Kossuth Lajos is sokat tett tábornoka nimbuszának lerombolásáért, híres-hírhedt vidini levelével.
A kormányzó abban reménykedett, hogy a magyar és a lengyel emigránsok kiadatásának kérdésében az orosz–osztrák szövetségesek, valamint a törökök között kirobbant diplomáciai nézeteltérés fegyveres konfliktussá terebélyesedik, melybe – a török oldalon – a franciák, illetve a britek is beavatkoznak majd. Magyarország ügye így ismét az európai hatalmak érdeklődésének homlokterébe kerülhet, ám ehhez bizonyítani kellett, hogy a szabadságharc egy, a politikai vezetéstől független ok, Görgei árulása miatt szenvedett vereséget. A fegyverletételt ugyanis semmi nem indokolta, hiszen katonai szempontból korántsem volt reménytelen helyzetben a honvédsereg – fogalmazott Kossuth.
Mire azonban az 1849. szeptember 12-én kelt diplomáciai körlevél eljutott a címzettekhez, a remények tovaszálltak: az oroszok és az osztrákok visszavonulót fújtak az emigránsok ügyében, ráadásul addigra az utolsó, még magyar kézen lévő erőd, Komárom is kapitulált. Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy az üzenet érdemi része – tehát a szabadságharc újraindításával kapcsolatos remények, illetve az ezzel összefüggő fejtegetések – helyett a körítés, azaz Görgei árulásának mítosza jutott el a közvéleményhez.
Persze a kortársai által „magyar Napóleonnak" nevezett kitűnő hadvezérrel szimpatizálók tábora sem maradt tétlen, sokan kiálltak mellette. Ennek legszebb példája 1884-re datálódik; ekkor látott napvilágot az a nyilatkozat, melyben több mint 200 egykori honvédtiszt aláírásával tanúsította: Görgei nem árulta el a szabadságharcot, a fegyverletétel a katonai erőviszonyok által kikényszerített döntés volt. A dokumentum óriási sajtóvitát váltott ki; pro és kontra hangzottak el vélemények, ám a közvélemény józanabb része idővel belátta a vádak tarthatatlanságát. A rehabilitáció következő állomása a Monarchia felbomlásával jött el, amikor a magyar hadseregnek, illetve kormányzatnak a bécsi levéltárban addig hét lakat alatt őrzött iratanyaga kutathatóvá vált; ekkor sem került elő olyan dokumentum, amely Görgei árulását bizonyította volna. A kitűnő hadvezér azonban ezt már nem élhette meg; Pesten, 1916. május 21-én – éppen Buda visszavételének évfordulóján –, 98 évesen elhunyt.
Bár Görgei megítélése soha nem lesz egyöntetű, a hazaárulási váddal mára már végleg leszámolt a történetírás. Ebben fontos szerepet játszott a kiváló történész, dr. Hermann Róbert is, aki 1985-ben megtalálta a hadvezér ártatlanságát bizonyító perdöntő dokumentumot, azt, amelyben a kormányzat felvázolta a teljhatalommal felruházott tábornok számára a szabadságharc lezárásának lehetséges módozatait. Az irat Vörös Antal, Kossuth személyi titkára hagyatékából került elő, s igazolta, hogy Görgei a politikai vezetés akaratával összhangban cselekedett 1849. augusztus 13-án.
Fotó: archív