A magyar történelem egyik legtekintélyesebb uralkodója

Lajos halálával kihalt az Anjou-ház férfiága, a trónt leánya, Mária örökölte, akinek kezéért azonnal megindult a versengés. A bárók úgynevezett ligákba tömörültek, és ezek az érdekcsoportok saját jelöltjeiket szerették volna a trónon látni. A sokszor véres összecsapásokba torkolló belviszály végül Zsigmond győzelmével zárult; mivel Zsigmond már 1385-ben feleségül vette Máriát, 1387-ben őt koronázták királlyá.

Megkezdődhetett a királyi hatalom megszilárdítása, ami a korszakban nem volt egyszerű, hiszen az uralkodó tekintélye a bárói csoportosulásoktól függött. A bárók az ország területének hatalmas részét és számos erősséget birtokoltak.

A királyi hatalom gyengesége mellett még egy fontos veszély fenyegetett a Magyar Királyság déli határainál: a törökök.
Az 1389-es rigómezei győzelmük után a török portyázók akadálytalanul törtek be az ország területére. A király felismerte a veszélyt, szinte minden évben hadjáratot indított a végvidéket dúló szerb−török csapatok ellen. Ezek a hadjáratok azonban szinte semmilyen értékelhető eredményt nem hoztak, sőt török kézre került a stratégiailag fontos Galambóc vára is.

Zsigmond 1396-ban elérkezettnek látta az időt a törökök végleges visszaszorítására. A hadjárat előkészületeire rányomta a bélyegét, hogy a várandós Mária királyné lovasbalesetben elhunyt. Az egész Európából érkező koalíciós seregek egészen Nikápolyig nyomultak előre, ahol a törökök végül felvették a harcot. A keresztes hadak a kezdeti sikerek után súlyos vereséget szenvedtek az I. Bajazid szultán által irányított, jobban szervezett török seregtől.

A király a vereség után már csak a védekezésre koncentrált, a telekkatonaság létrehozásával igyekezett átszervezni a magyar haderőt, emellett tagolt védelmi rendszer kiépítésének szervezésébe kezdett a déli végeken.

A következő évek külpolitikájának fontos állomásaként, némi diplomáciai huzavonát követően Zsigmondot 1410-ben német királlyá választották. Európa ekkor a százéves háború, a járványok és a nagy nyugati egyházszakadás terheit nyögte. Ezért is nagy teljesítmény volt Zsigmondtól, hogy a konstanzi zsinaton gyakorlatilag egész Európát a tárgyalóasztalhoz ültette. A zsinat elsődleges célja az egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása, valamint az egyház tekintélyének helyreállítása volt.

Az eseményt beárnyékolta a cseh reformátor, Husz János máglyára küldése is, amit 17 éven át tartó, véres huszita háború követett. A váltakozó sikerű harcok 1434-ben Lipanynál értek véget, amikor a túlerő győzött a megosztott felkelő hadak felett.

A győzelmet Zsigmond immár német-római császárként ünnepelhette, hiszen 1433-ban a német-római császári korona is a fejére került. Ezzel párhuzamosan viszont kedvezőtlenül hatott a Magyar Királyságra Dalmácia elvesztése, amely egy több évtizedre visszanyúló magyar−velencei viszály betetőzése volt.

A kedvezőtlen külpolitika ellenére Zsigmond uralkodása kétségkívül sikeresnek mondható. Német−magyar−cseh királyként és német-római császárként betöltött pozíciója a Magyar Királyságot szinte Európa központjává tette.
Belpolitikájában igyekezett a hatalmat új alapokra helyezni, ebben voltak segítségére a városok. Uralkodása alatt hihetetlen mennyiségben szaporodtak a mezővárosok, ezzel párhuzamosan törvénybe foglalták a polgárok életével, jogállásával kapcsolatos főbb pontokat.

Az ország egész területén bevezették Buda város mértékegységeit. A városi polgárok peres ügyeikben a tárnokmesterhez vagy ahhoz a városhoz fellebbezhettek, amelynek városi jogát használták. Több település kapott hetipiac-és vásártartási jogot, illetve városfal-építési engedélyt. A városok védelmét szolgálta az 1435-ös ,,nagyobb dekrétum", amely a nagyurak hatalmaskodását korlátozta.

A királyhoz hű liga megerősítésére 1408-ban Zsigmond létrehozta a Sárkány Lovagrendet, melynek tagjai báróként helyet kaptak a királyi tanácsban és birtokokat is kaptak; ezáltal csökkent a királyi birtokok területe és jelentősége, viszont erősödött a nemesi vármegyerendszer.

Uralkodásának utolsó évében kitört a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés, de leverését a király már nem érhette meg. Magyarország második leghosszabb ideig regnáló uralkodója, Luxemburgi Zsigmond 1437. december 9-én halt meg Znaimban.