Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

A miniszterhelyettes és a százados

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám |  2014. november 21. 17:36

Közhelyszerű megállapítás, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések kódolták magukban a második világháború kitörését, és az 1914-1918 közötti világégés eseményei természetesen az 1939-1945 közötti háború meghatározó szereplőinek nézeteit is alapvetően formálták. Sorozatunkban e sorsokkal foglalkozunk.

Franklin Delano Roosevelt szépen felívelő politikai karrierjének akkori betetőzéseként 1913-ban lett Woodrow Wilson apparátusában a tengerészeti tárca helyettes minisztere Josephus Daniels mellett. Mindehhez megvolt a személyes érdeklődése és affinitása még annak ellenére is, hogy korábban kevésbé exponálta magát hasonló témákban, és New York-i szenátorként elsősorban mezőgazdasági, illetve egyéb, a farmerek érdekeihez kapcsolódó kérdésekben nyilvánult meg a szenátusban. Korábban azonban megszállottan gyűjtötte a haditengerészettel kapcsolatos szakirodalmat: állítása szerint mintegy tízezer, témával kapcsolatos művet gyűjtött össze, és kevés kivétellel olvasta is mindet. Ezzel a háttérrel nem is lehet meglepő, hogy szakmai szempontból sokkal inkább ő fogta össze a munkát a jóval kevésbé hozzáértő Daniels helyett a minisztériumban.

1595982974

Mivel Roosevelt miniszter-helyettessége kulcsfontosságú időszakra esett az első világháború kitörése miatt, a feltörekvő, még csak harmincas évei elején járó ifjú politikus maradandó változásokat indított be az amerikai haditengerészetnél. A kezdetektől fogva a flotta megerősítését szorgalmazta Wilsonnál és a törvényhozásnál, és bátran szembement azokkal a katonai szakértőkkel, akik légből kapott, ostoba feltételezésként tekintettek a haditengerészet és a légierő összekapcsolására: Roosevelt a háború utolsó éveiben és az 1918 utáni időszakban már nyíltan a két terület egybefonásáért szállt síkra, és keményen bevetette magát a vonatkozó költségvetési források előteremtése, illetve a lobbizás területén is. Szintén intenzíven szorgalmazta a tengeralattjárók fejlesztését az e téren elért német sikerek láttán. A háború után is ellenezte a haditengerészet túlzottan erőteljes visszafogását és azt, hogy hagyják a flottát „főni a saját levében": noha látta, hogy a Párizs környéki békékbe belekódoltatott az újabb háború, azt persze ekkor még aligha gondolta, hogy ő lesz a legfőbb döntési pozícióban, amikor az ekkoriban elindított fejlesztéseknek olyannyira hasznát veszi majd az Egyesült Államok a második világégés során…

Roosevelttel szemben hivatali utódja, Harry S. Truman harcolt is az első világháborúban. Truman szintén gyermekkorára visszavezethető vonzalmat táplált a haderő iránt: álma a West Point-i Katonai Akadémia volt, ám rossz látása miatt még annak ellenére sem vették fel, hogy tanulmányi eredményei egyébként lehetővé tették volna. Így aztán jobbhíján 1905-től a másfél évtizeddel korábban megalapított Missouri Nemzeti Gárdában kezdte meg a fegyveres szolgálatot 21 éves korában, és 1911-ig egy Kansas Cityben állomásozó tüzérhadosztálynál szolgált. Rossz látása – bal szemére gyakorlatilag vak volt – persze ennek is gátat vetett volna, ám Truman kicselezte a felvételiztetőket: egyszerűen betanulta előzetesen a felismerendő ábrákat, és átment a vizsgán.

1595982975

Truman ugyan már évekkel az első világháború kitörése előtt leszerelt, az Egyesült Államok háborúba lépésével ismét kérte felvételét a Gárdába – még annak ellenére is, hogy családja egyetlen férfitagjaként mentesült volna a szolgálat alól. Még ő maga is meglepődött, hogy főhadnagyi rendfokozattal indulhatott a francia frontra, ahol aztán 1918 júliusában századossá léptették elő az általa vezetett tüzéregység bátor helytállása miatt. Maga Truman egyébként eleinte nem volt különösebben népszerű parancsnok, sokan nem fogadták el az értelmiségi hátterű tisztet, ám idővel ráérzett a kívánatos nyelvre: fiatalabb korában Santa Fé környékén több útépítésen is részt vett, és az ott elsajátított káromkodások segítségével végül sikerült feltétlen engedelmességre bírni az alárendelteket. Emellett pedig egyébként ő maga is „rugalmasan" kezelte a parancsokat, ha éppen úgy látta jónak: 1918 szeptemberében a határozott utasítás ellenére is lecsapott egy német osztagra, amely közvetlenül nem is az ő katonáit fenyegette, ám az általa becélzott amerikai katonák bizonyosan nem érzékelték jelenlétüket. Ugyan kemény legorombításban részesült, a megmentett életeknek köszönhetően végül nem kellett katonai törvényszék előtt felelnie a parancs semmibe vételéért. Egyébként pedig végigharcolta a világháborút: egysége csak 1918. november 11-én tette le a fegyvert, és ha nem is ők engedtél el az utolsó lövéseket ugyanezen a napon, bizonyosan az utolsók között voltak, akik ágyúzták a németeket.

Harry S. Truman százados végül úgy tért vissza az Egyesült Államokba, hogy parancsnoksága alatt egysége egyetlen katonát sem veszített – az itt szerzett tapasztalatok és kapcsolatok pedig alapvetően hozzájárultak azon döntéséhez, hogy odahaza, Missouriban végül politikai pályára lépett.

1595982975