A mohácsi vész

1526-ban I. Szulejmán szultán újabb támadást indított hazánk ellen. Magyarország csupán
saját hadi erejére számíthatott, illetve – lévén az uralkodó II. Lajos cseh király is volt – Csehország
haderejének egy része jöhetett még számításba. A magyar udvar már 1526
elején értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül, ám Tomori Pál kalocsai érsek hiába kért pénzt és hiába figyelmeztetett a veszélyre: kinevezték ugyan kincstartónak, ám ez puszta cím volt. A török közeledésének hírére Lajos
segítséget kért az európai uralkodóktól, de csak VIII. Henrik angol király
ajánlott fel segélyt, továbbá a pápa 50 ezer aranyat.

A szultáni sereg április óta úton volt Magyarország felé, és június 30-án érkezett Nándorfehérvárra. Július 2−4. között átkeltek a Száván, július 11-én pedig már Pétervárad alatt álltak. Ez a vár, majd pár hét múlva Újlak sem
tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, utóbbi augusztus 8-án került török kézbe.
Később Erdőd és Eszék őrsége is kilátástalannak ítélte a harcot: a védők elmenekültek, így
Szulejmán augusztus 14-én Eszékre ért.

A magyar kormányzat eközben csak június közepén döntött arról, hogy a csapatoknak
július 2-ára, Tolnára kell összegyűlniük, de még a király is csak július 20-án indult
el Budáról. Haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban. Az útközben 12 ezer főre nőtt királyi had augusztus 6-án ért Tolnára, majd
24-én Mohácsra. II. Lajos ezután nevezte ki serege vezéreivé Szapolyai György
szepesi grófot és Tomori Pál kalocsai érseket.

A magyar haderő mindössze 24 800 emberből állott, és mindössze 85 ágyúval rendelkeztek. A gyalogság egy részét idegen zsoldosok tették ki, s a hazai erők
közül sem volt mindenki magyar nemzetiségű. A velük szemben álló török
haderőt 60 ezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban valójában
csak 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek még az irreguláris csapatok (aszabok,
akindzsik) és a többi egység is. A török sereg
csaknem 400 ágyúval rendelkezett.

A magyar sereggel tehát egy több mint
kétszeres túlerőben és még nagyobb harcászati-technikai fölényben levő török
had állt szemben. A törökök a legkorszerűbb haditechnikával rendelkeztek, és még a janicsárok közül is sokakat fegyvereztek fel puskákkal.

Augusztus 28-án az oszmánok is letáboroztak. Szulejmán parancsot adott, hogy
a sereg készüljön a másnapi csatára. Augusztus 29-én a Mohácshoz közeli síkon
találkozott a két had. A csatarendbe állt magyar csapatokat az oszmán sereg vezetőinek idejük nyílt alaposan szemrevételezni, és annak megfelelően rendezték el

saját erőiket.

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni. Bár a táborból kora reggel
útnak indultak, és a csatatérig csupán 10 kilométert kellett megtenniük, mégis nagy
késéssel érkeztek meg, majd tábort vertek. A magyar hadvezetés értesült erről, és
Tomori támadást javasolt, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen
esély a győzelemre, ezért II. Lajos parancsot adott a támadásra.

A magyar jobb szárny megrohamozta a törököket, majd ezt követően a bal szárny
lovasságának támadása idézett elő zavart az ellenség soraiban, amely menekülni
kezdett. Tomori parancsot adott, hogy a második lépcső is támadjon. Mire
azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobb szárny támadása kifulladt,
és elkezdett visszavonulni. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az
időközben a helyszínre érkező janicsárok sortűzzel fogadták a magyarokat.
(Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori Pál is.) Azzal, hogy a lovasroham
kifulladt, lényegében el is dőlt a csata, az események pedig áttekinthetetlenné váltak.
A lovasság janicsárok sortüzeit túlélő része elmenekült, ám a gyalogságot az
oszmánok bekerítették, és többségüket lemészárolták.

Az ütközet katasztrofálisan végződött: délutánra 15 ezer magyar halott vére áztatta
a mohácsi síkot. Az alig kétórás csatában szinte az egész magyar politikai és katonai elit odaveszett. A legsúlyosabb veszteséget azonban
az jelentette, hogy hazánk király nélkül maradt, mert II. Lajos is meghalt.
Elesett továbbá hét főpap, a magyar egyházi vezetés közel fele. Ugyancsak meghalt
28 főúr, köztük Szapolyai György, az országbíró, az udvarmester és számos
főispán.

A csata után a törökök egész éjjel fegyverben voltak, és várták a magyar
főerőket. Csak miután a szultán számára is világossá vált a meglepő győzelem,
adott rövid pihenőt, majd megindult serege élén hadjáratának fő célja, Buda felé.

Augusztus 30-án a csatavesztés híre megérkezett a fővárosba, az udvar
pedig elmenekült Pozsonyba. Másnap csaknem az egész lakosság követte őket. A
szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, mialatt serege
hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. Szeptember 14-én
hajóra rakták a palotában talált kincseket, majd felgyújtották a várost. A szultáni

had szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé, és október 8-án már el is
hagyta az országot.

Még 1526 őszén megindult a rivalizálás a magyar koronáért Ferdinánd osztrák
főherceg, Habsburg Mária királyné unokatestvére és Magyarország választott
királya, Szapolyai János között. Először Szapolyai, majd Ferdinánd is királlyá
koronáztatta magát. 1541-ben az ország három részre szakadt: nyugaton
a Habsburgok uralkodtak, akik megszerezték a magyar királyi koronát, keleten Szapolyai János szintén viselte a királyi címet, de elismerte a török
fennhatóságot.