A nadrág szárát bakancsba tűrni kiváltság volt

Alapvetésül mindenképpen le kell szögezni, hogy ahány amerikai alakulat, annyi egyéni szabályzó is létezett a katonák egyenruházatának és felszerelésének pontos meghatározására, így jelen összeállításunkban egy érdekesebbnek számító tárgyakkal megtűzdelt középutat választottunk, hogy bemutassuk az alapvető különbségeket az ejtőernyősök és gyalogosok között.

Az 1939 óta tartó második világháború lassan ötödik éve emésztette Európát. A nyugati szövetségesek kezdeti, észak-afrikai, majd szicíliai és olaszországi sikerei megtorpantak. Német védői végül mégsem adták olyan könnyen az olasz csizmát, így az amerikai és brit vezetésű erők kénytelenek voltak új fogást találni az „Európa Erőd" meghódítására. A normandiai partraszállás pontos történetét megannyi összefoglalóban megírták már, így most következzenek csak a legfontosabb információk: az eredetileg már 1944 májusára tervezett invázió több alkalommal is elmaradt, leginkább a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt. A végül 1944. június 5. esti óráiban elindított támadás első lépcsőjét jelentő légitámadásban amerikai és brit ejtőernyős, valamint vitorlázógépes csapatok vettek részt. Általánosan elmondható, feladatuk szerint különféle szabotázs akciókkal és létfontosságú pontok elfoglalásával megágyazzanak a másnap kora reggel induló partraszállásnak, lehetőségeik szerint gyengítve a német védelem erejét és összefogottságát.

E feladatok sikeres végrehajtásához mind az ejtőernyősöknek, mind a gyalogosoknak egymástól sok mindenben eltérő felszerelésre volt szüksége…

El kell ismerni, az Amerikai Egyesült Államokat váratlanul érte a második világháború. A harmincas évek derekán az amerikai hadsereg látszólag még igen kevésben különbözött a nagy háború korabeli énjétől. Harckocsi- és légierős képességei elmaradtak számos európai ország fejlődési erőfeszítéseitől. Ugyanígy, az amerikai katona, avagy korabeli szleng szerint a GI (general issue – általános kiadás) egyenruhájának számos darabja az 1910-es évek világát idézte. Éppen ezért, amikor már érezhető volt, hogy a háború elkerülhetetlen az Egyesült Államok számára, egy addig elképzelhetetlennek tűnő fejlesztési rohamba kezdtek. Így születhetett meg 1938-ban az azóta is legendás M1 Garand puska, és így válthatták le az addig fejet védő acéltányért egy olyan sisakkal, amely egészen a ’80-as évekig rendszerben maradt.

Persze 1944 júniusára a sereg már sokkal kiforrottabb és addigra harcban is tesztelt felszerelésekkel indította csatába az embereit, a klasszikus gyalogság és a vadonatúj fegyvernemet jelentő ejtőernyősök közötti különbség azonban mindvégig jól látható maradt.

Jelen példánk egy, az 1. gyalogos hadosztály lövészkatonájának felszerelését ábrázolja. A már említett M1 Garand az amerikai katona alapfegyvere volt, fegyvernemtől függetlenül. Más lőfegyvert olyan speciális beosztásban lévők kaphattak, mint például a géppuskások, aknavetősök, akik elsődleges feladata ezek működtetése volt, semmint a klasszikus lövész beosztás ellátása. Számukra nagy könnyítést jelentett például, az amúgy pisztolyt helyettesítő M1 Carbine karabély.

A puskához tartozó táröv 1923-as modell, első világháborús elődjétől mindössze apróságokban tér el. Érdekessége ennek a darabnak a többi felszerelés khaki színétől eltérő zöldes árnyalat, ugyanis azt mutatja, hogy ez a darab már az 1943-ban bevezetett változtatások szerint került le gyárszalagról, amely az elsők között juthatott el a frontra. Az amerikai hadvezetés ugyanis rájött, hogy az európai frontra inkább az erdők szabdalta zöld színű egyenruhák és felszerelések valók, semmint a hazai kiképző- és gyakorlóterek barnája. Persze, az erőfeszítések ellenére még a háború végén is számtalan khaki egyenruha és felszerelés volt jelen az utánpótlásokhoz olykor csak egészen ritkán jutó frontcsapatoknál.

A táröv mögött egy igazi különlegesség bújik meg. Az angolul csak Assault vest-nek nevezett, magyarul kissé sután hangzó támadó- vagy rohammellény – amit a Ryan közlegény megmentése című filmben Tom Hanks is visel – hatalmas ötletnek tűnt. Eleinte. Az elgondolás szerint a partot megrohamozó katonáknak sokkal könnyebb lett volna, ha a harchoz kellő felszereléseket nem egy már lassan húsz-harminc éves, elavult és a benne lévő dolgokhoz nehezen hozzáférhető hátizsákban viszik magukkal, hanem egy olyan mellényben, aminek tartalma a sok zsebnek hála mindig elérhető. A gyakorlat azonban nem találkozott az elmélettel. Valójában a megpakolt mellény rendkívül nehéz volt és mivel nem illeszkedett a katona testéhez, így a mozgást is megnehezítette. Zsebeinek zárása pedig olyan komplikált lett, hogy tulajdonképpen semmit sem könnyített a katona dolgán. Mindezek mellett viszont a sokszor még mély tengervízbe érkező gyalogos megszabadulni sem tudott tőle egykönnyen, így sajnos sokak halálát az ólomsúlyú mellény okozta. Noha a partraszállásra 5-8 ezerre tehető az elkészült és kiadott rohammellények száma, eredeti darabot rendkívül nehéz találni, mert ha nem a normandiai partokon, akkor napokkal később, de szinte kivétel nélkül minden katona megszabadult e ruhadarabtól.

Az amerikai katonák általános és jól felismerhető jellemzője az M1 típusjelzésű sisak. A jellegzetes formájú fejvédő kisebb változtatások mellett megegyezett az ejtőernyősökével, igaz, a számukra speciálisan – leginkább az állszíjban mutatkozó – módosított sisakokat M1C és M2 jelölésekkel különböztették meg.

Ugyanígy megegyezett a két fegyvernem által használt gyalogsági ásó összehajtható kivitele is, ahogy a kulacsszett is, amelynek részét képezte egy a kulacs formáját követő pohár is. Nem volt különbség az edény és kanálgép készletben sem.

A lábbeli viselete azonban hatalmas különbséget jelentett. Az amerikai hadsereg kultúrájában a nadrág szárát bakancsba tűrni kiváltság volt. Ezért a gyalogos katonáknak rendszerint rövidszárú bakancsot rendszeresítettek, amelyet, egy az első világháborút idéző, de már 1938-as típusjellel ellátott lábszárvédővel fedtek. Ez volt hivatott a bakancs szárát helyettesíteni, védve viselőjét szennyeződésektől és rovaroktól. Hatalmas felháborodást keltett az 1943-ban jött változtatások egyikeként meghonosodó, úgynevezett két csatos bakancs, amelynek hosszú szára már lehetőséget biztosított minden katona számára, hogy betűrve hordhassa egyenruháját. Az ejtőernyősök úgy érezték, hogy a számukra is kiutalt új lábbeli elveszi tőlük a különleges és egyedi megjelenést, „egy szintre süllyeszti" őket az átlagos katonákkal.

De ez a probléma még nem állt fenn 1944. június 6-án. A 82-es és 101-es légideszant hadosztályok ernyősei az akkor még a csak őket megillető ugróbakancsban érinthettek – elsőként – francia földet. A magas szárú bőrbakancs érdekessége, hogy lassan nyolcvan éve ma is ugyanaz a gyártó készíti és a mai napig gyártja, mint amelyik a háborús igényeket is ellátta. A legendás lábbelit egyébként még a vietnami háborúban is alkalmazták, igaz, akkor már fekete színben.

Az ejtőernyősök különb megjelenése azonban nem csak a bakancsban rejlett. A számukra külön terveztetett 1942-es mintájú ugróruházat gyakorlatilag szakított mindennel, ami a régi hadseregre jellemző volt. Az ing kivételével eltűnt a gyapjú, az egyenes szárú, díszegyenruhához is viselhető pantalló helyébe egy a bokánál szűkített, hatalmas oldalzsebekkel ellátott nadrág került, amelynek zsebeit vászon szalagokkal a combhoz lehetett szorítani, ezzel elkerülve, hogy ugrás közben lobogjon. Az egyszerű dzsekit felváltotta egy a nadrág anyagával megegyező, szintén nagy zsebekkel rendelkező zubbony.

Az összehasonlításban jól látható, hogy az ejtőernyősök ruháját úgy gyártották le, hogy akár napokra elegendő élelem-, lőszer- és egészségügyi felszerelést magával tudjanak vinni. Hiszen őket az ellenséges vonalak mögé dobták le, külső utánpótláshoz csak akkor juthattak, amikor már a gyalogos és páncélozott erők is elérték az addigra általuk előkészített területet. A nadrág zsebeit is úgy tervezték, hogy azok mindegyikébe két-két darab, hírhedten rosszízű „K" fejadag elférjen.

Az is észrevehető, hogy az ejtőernyősök esetében a felszereléseket nem kísérleti mellényekben, hanem különböző háti- és válltáskákban tárolták. Az egyenruha mellett található sárgás khaki színű kenyérzsákot úgy tervezték meg, hogy mindössze két zárt kampón „lógjon" a katona vállszíjához rögzítve. Ez azért volt fontos, mert az ejtőernyő elfoglalta az ernyős hátát, így a zsákot – hogy ne kelljen külön kijuttatni a területre – a hasa előtt viselte és a földet érést követően, ernyőitől szabadulva egész egyszerűen csak átvetette a feje felett.

Ezen összeállításban a képzeletbeli 101-es légideszantos katonánk kezébe egy M1A1 Thompson géppisztolyt adtunk. Elődjét, az 1921 és 1928-as modelleket jól ismerni különböző gengszterfilmekből. A háborúban ezen típusok is szép számmal jelen voltak, ám a hadseregnek szüksége volt egy olcsóbban előállítható automata fegyverre. Így született meg a csigatártól és elülső pisztolymarkolattól megfosztott M1 széria. A képen látható, hogy 20 és 30 lőszer befogadására alkalmas tárak is elérhetők voltak a fegyverhez, de leírások többsége szerint az ejtőernyősök a kisebb, 20-as tárkapacitásút részesítették előnyben. Feltételezhetően a kisebb súly és a nagyobb mozgástér érdekében. Később, a hadsereg egy ennél is olcsóbb fegyvert keresett, így született meg a hajlított lemezekből álló M3 „zsírzópuska" néven ismert géppisztoly.

A normandiai partraszállást követő időszakban kisebb-nagyobb hézagokkal, de végbe ment az amerikai katonák felszerelését és egyenruháját egységesítő, ezáltal az előállítási költségeket is visszaszorító rendelkezés. Az 1944. szeptember 17-én kezdődő, Hollandia felszabadítását célző Market Garden hadművelet során az ejtőernyősök már csaknem ugyanazt viselték, mint gyalogos bajtársaik. Persze kivétel a háború végéig akadt. Vannak olyan eredeti felvételek, ahol még 1945-ben is az 1942-ben rendszeresített ugróruhát viselik büszkeségből.