A nagy német szökés

A tábori élet a szigorú szabályok ellenére nyugodtnak és elviselhetőnek számított: az emlegetett napibérből levelezőlapot is vásárolhattak, és – persze cenzúra mellett – írhattak az otthoniaknak. Schymalla talán el sem gondolkodott volna a szökésen, ha egy válaszlevélben nem olvasta volna, hogy hatvanéves édesapját besorozták, és megkezdte kiképzését a frontszolgálat előtt. Az addig is kínzó honvágy mellett a tehetetlenség is mardosta lelkét, amiért életerős fiatalemberként egy amerikai favágótáborban vár a háború végére, mialatt szerettei helyette felelnek hazája hívó szavára.
Több se kellett a fiatal tizedesnek, azonnal tervezgetésbe kezdett, amibe bevette bajtársát, Mai őrvezetőt is. Napi keresetüket attól kezdve félretették, és fejadagjaiknak is csak felét fogyasztották el, a maradék ment útravalónak. A fogolytáborokra hírhedten jellemző cserebere üzleteknek hála, váltás ruházatra is sikerült szert tenniük.

Végül, 1944. október 29-én eljött a nagy szökés napja.

A két szökevény mindössze egy rövid levelet hagyott maga után, amelyet őrmesterüknek címeztek. Az ágyba rejtett üzenetben elmagyarázták, miért is döntöttek a menekülés mellett. „Anyaországunk, a hazánk most nehéz időkön megy keresztül, szüksége van minden hű fiára. Ezért igyekszünk eljutni, segíteni az otthonunkon" – írták. A levélben továbbá üzentek amerikai fogvatartóiknak is, kiemelve, hogy nincs semmiféle szabotálási szándékuk, pusztán csak Németországba akarnak eljutni.
A gondos szervezésnek hála, pontosan tudták, hogy a kerítés alját átvágva, a lyukon átkúszva merre is folytassák veszélyekkel teli útjukat. Terveikben úgy okoskodtak: a közeli tóból induló patakon akár úszva, akár egy hajón elérik a Mississippit, amin haladva New Orleansben találják maguk. Ott keresnek egy Európába tartó hajót, amelyen elrejtőzve már túl is jutnak az út nagyobbik részén.

Az első napok várakozásaiknak megfelelően alakultak. A tavat elérve elkötötték a Lillie Marlene 10 nevű hajót. A sors iróniája, hogy a ladikot abból a fából építették meg, amit az Algona hadifogolytábor dolgozott fel és szállított le a helyi hajóács vállalatnak.
A szökevények lopott/cserélt/szerzett térképe azonban helytelenül jelölte a tó és a Mississippi között remélt folyót, mert mint kiderült, a valóságban nem létezett összeköttetés a két vízterület között. Szökésük ötödik napján így partra szálltak, és gyalog folytatták útjukat, míg egy idős horgászba nem futottak. A szabadidejét töltő öreg igencsak meglepődhetett a két ágról szakadt vándoron, mert kérdések százával bombázta őket. Schymalla bevetette minden angoltudását, s úgy tűnt, sikerrel is jártak, amikor végül elszabadultak társaságuktól.
Ám később kiderült, hogy a tört és helytelen nyelvtudás korántsem volt elég meggyőző, a horgász ugyanis a közeli város rendőrségére sietett, ahonnan rendőrjárőrök tucatja eredt a szökevények után. Kisvártatva be is kerítették a két foglyot, majd visszaszállították a táborba őket.

Kihallgatásukkor Schymalla azzal magyarázta tettüket: „Egyszerűen nem igazság, hogy idős apámnak kell megharcolnia az én háborúmat."

Mindkettőjüket harminc nap sötét zárkára és fél hónap csökkentett fejadagra ítélték.