A nap, amikor véget ért a blokád és felszabadult a haláltábor

Hitler a szeptember 22-én kiadott parancsában úgy fogalmazott: „…a várost sűrű ostromgyűrűbe fogjuk vonni és állandó tüzérségi tűz és légi bombázások segítségével a földdel tesszük egyenlővé. Hogyha a város a kialakult helyzetből eredően kifejezné a szándékát, hogy megadja magát, ezt el kell utasítani, mert azokat a gondokat, amelyekkel a városi lakosság élelmiszerellátása járna, nem nekünk kell megoldani. Ebben a háborúban, amelyben a tét a létezés maga, nem érdekünk a lakosság még egy részének a megőrzése sem."

Leningrád és a külvilág között az egyetlen összekötő kapocs az „élet útja" volt, azaz a Ladoga-tó befagyott jege, de ezt is csak télen lehetett használni, amikor a jég olyan vastagságúra hízott, hogy elbírta a tehergépjárművek súlyát. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a városban rekedt több százezer ember ellátását biztosítsa.

A körbezárt városban már 1941 novemberében megkezdődött az éhínség. Ennek ellenére muszáj volt a korábban bevezetett fejadagokat jelentősen lecsökkenteni: a katonák napi 500 gramm, a gyárban dolgozó munkások 250 gramm, mindenki más 125 gramm kenyeret kapott. A folyamatos éhezés következtében az emberek szervezete nagyon legyengült, és egymás után ütötték fel a fejüket a különféle betegségek, mint a tífusz, a skorbut és a kolera. Egyre többen haltak meg.

A helyzetet súlyosbította, hogy 1941−42 fordulója a XX. század egyik legkeményebb tele volt. A hőmérséklet nemegyszer mínusz 40 Celsius-fok alá süllyedt, a vízvezetékek elfagytak, az áramszolgáltatás is leállt, így az éhhalál mellett a fagyhalállal is szembe kellett nézniük a leningrádiaknak.

Becslések szerint a blokád alatt legalább 600 ezer (mások szerint másfél millió) ember halt meg. Az áldozatok többsége éhen halt, csupán három százalékuk vesztette életét a németek ágyútüze és a bombázások miatt.

Napra pontosan egy esztendővel később, 1945. január 27-én érték el és szabadították fel a Vörös Hadsereg egységei az auschwitzi és a birkenaui haláltáborokat. Mindössze hét és félezernyi halálra gyötört foglyot, éppen csak élő és mozgó csontvázat – köztük sok gyereket − találtak a szögesdrót kerítés mögött. Róluk számos fénykép és filmfelvétel készült. Bár a szovjet katonák azonnal egészségügyi ellátást nyújtottak a túlélőknek, sokukon már ez sem segített. Rengetegen haltak meg az elkövetkező napokban.

Később kiderült, csak azért voltak ilyen kevesen a táborokban, mert január 17−21. között körülbelül 56 ezer rabot evakuáltak innen, akiket „halálmenetekben" hajtottak a Harmadik Birodalom területén található más táborokba.

Az auschwitzi koncentrációs tábort Heinrich Himmler 1940. április 27-i rendelete alapján hozták létre. A tábor parancsnoka Rudolf Höss lett. 1940. június 14-én érkezett meg Tarnowból az újonnan felállított koncentrációs táborba az első, 728 férfiből − többségében lengyel származású, a politikai és társadalmi élet szereplőiből − kikerülő fogolycsoport. A birkenaui tábor építését 1941 őszén kezdték meg, és már a következő év tavaszán megkezdődött a területén a zsidó foglyok tömeges meggyilkolása a gázkamrákban. Ehhez két kisebb, ideiglenes és öt nagyobb gázkamrát hoztak létre, amelyek mellett krematóriumok is működtek. Birkenau − amellett, hogy koncentrációs táborként is működött − elsősorban tömeges kivégzőhelyként vált ismertté, ahol odaszállításukat követően több mint egymillió, többségében zsidó származású foglyot gyilkoltak meg azonnal, összesen pedig négymilliónál is többen lelték itt halálukat.

A feljegyzések szerint a táborok elfoglalása után a kemény harcokban edzett katonák, akik hozzászoktak a csatamező borzalmaihoz, rosszul lettek, egész egyszerűen „kiborultak" a látványtól, a tetves-rongyos ruhákban feléjük bóklászó élőhalott csontvázaktól, emberi roncsoktól.