A Nyitott Égbolt magyar sikertörténete (1.)

Történt úgy a ‘90-es évek elején, hogy hazánk és Kanada a bizalom jobbját nyújtotta egymásnak, s ennek jegyében 1990. január 4-én délelőtt a kanadai légierő C–130-as Herkules típusú óriásgépe landolt Ferihegyen (lásd a felvételen), majd a felek Nyitott Égbolt elnevezésű kezdeményezésének keretében két nap múltán tesztrepülésen (a felvételen látható útvonalon) járta be Magyarország kijelölt légterét.

Az 1990. januári híradásokban olvashattuk: sikeresen teljesítette magyarországi, érzékelőműszerek nélküli, gyakorló megfigyelő repülési misszióját a kanadai légierő C–130-as szállító-repülőgépe, fedélzetén a kanadai–magyar személyzettel, köztük I. R. Latulippe kapitánnyal, a gép parancsnokával és Korencz József alezredessel, a magyar haderő pilótájával. A nemzetközi rivaldafénybe került „próbamenet" jelentőségét aligha kell kommentálni, hiszen a légi felderítő útra egy VSZ-tagállam területe, magyar és szovjet katonai támaszpontok felett kerülhetett sor.

A rivaldafény azonban elkerült egy „aprócska" eseményt: 35 európai hadsereg első számú katonái Bécsben, 1990. január 16–19. között konferencián találkoztak. A program során pedig elismeréssel hallgatták a magyar vezérkari főnök, Borsits László altábornagy beszédét…

„Hazánk jelentős szerepet vállalt a Nyitott Égbolt-kezdeményezés megvalósításában, a témában összehívott nemzetközi konferencia (Ottawa, 1990) megrendezésében. A január 6-i közös magyar–kanadai próbarepülés tapasztalatai – bár az elemzések folynak – igen kedvezőeknek mutatkoznak, és minden bizonnyal ösztönzőleg hatnak a végleges javaslatok kimunkálására és elfogadására."

A ‘80-as évek végén, a ‘90-es évek elején – miközben a kelet-európai országok kommunista rezsimjei egyre-másra dőltek össze, s Magyarországon is a rendszerváltás napjait éltük – a világpolitikában csökkenni látszott a két nagy katonai tömb szembenállása. Így zöld utat, nagyhatalmi támogatást kaphatott a magyar és kanadai, példaértékű bizalomerősítő javaslat.

Az említett ottawai tanácskozáson (ahol egyébként egy cseppet sem kisebb jelentőségű téma, Németország küszöbön álló egyesítése is napirenden volt) a Nyitott Égbolt-program előkészítését még számos nézetkülönbség lassította, amelyek a repülőgépekre és a rajtuk alkalmazott szenzorok típusára, a felderítési adatok megosztására, a repülések földrajzi kiterjedésére és a kvótákra vonatkoztak.

Ezután 1990 áprilisában–májusában a magyar fővárosban folytatódott az egyezmény előkészítése. Közbevetőleg meg kell említeni: 1991 májusában Romániával kétoldalú Nyitott Égbolt-megállapodást írtunk alá, amelyet még abban az évben kölcsönös ellenőrző repülések követtek.

A budapesti tanácskozáson azután kiderült: a bizalom nem hull csak úgy a kezdeményezők ölébe. A szovjet tárgyalók azt még valahogy elismerték, hogy a repülőgépeket korszerű technológiával kell felszerelni. Ám ahhoz már ragaszkodtak, hogy a felderítési adatokat osszák meg az összes szerződő országgal. Erre válaszul jött az amerikai érvelés: az adatok megosztása a katonai objektumok álcázottságának fokozását idézné elő, s ez ellentmondana a bizalomerősítő elveknek.

Napjainkban egyébként a repülések felvételeit kérésre bármelyik szerződő állam rendelkezésére kell bocsátani. Az átláthatóság és a nyitottság biztosítása, az adatmegosztás növeli a biztonságérzetet és a bizalmat a tagországok között – állítják a szakemberek.

A korabeli szovjet álláspontra számítani lehetett, hiszen a Szovjetunió mindig is hangoztatta: idegen katonai repülőgépek ne tartózkodjanak légterében, s érdekeit minden eszközzel érvényesíteni fogja. Igaz, nem először a történelemben. A nagyhatalmak 1955. évi genfi csúcstalálkozóján Eisenhower amerikai elnök egy kölcsönös fegyverzetkorlátozási téma mellett vetette fel: a Kelet és a Nyugat egyezzen meg egymás kölcsönös légi fényképezésében, hogy elkerüljék a katonai meglepetéseket. Az ajánlatot Hruscsov elutasította, mondván: „merész kísérlet ez a Szovjetunió elleni kémkedésre".

(Folytatjuk!)

Fotó: Archív