A piavei pokol

Az 1918. tavaszi offenzívával összefüggésben a németek azt várták el legfőbb szövetségesüktől, az Osztrák–Magyar Monarchiától, hogy az olasz haderő, illetve az őket támogató brit és francia csapatok lekötésével segítse a nyugati hadszíntéren indítandó nagyszabású akciót. A dualista állam katonai vezetése erre mutatott is hajlandóságot, ám legkorábban a nyáron akartak volna támadni. Ez pedig azt jelentette, hogy a központi hatalmak két meghatározó ereje nem tudta összehangolni hadműveleteit – a háború folyamán már nem először.

Támadjunk? Ne támadjunk?

De milyenek voltak a Monarchia kilátásai 1918-ban? – teszi fel a kérdést a Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc szerzőpáros „A régi Magyarország utolsó háborúja" című könyvében. A breszt-litovszki békeszerződés aláírásával (1918. március 3.) Oroszország kivált a harcokból, így lehetőség nyílt arra, hogy a dualista birodalom keletről más térségekbe, így például az olasz hadszíntérre csoportosítsa át szabaddá vált erőit. Az ebből adódó optimizmust ugyanakkor ellensúlyozta a rohamosan romló ellátási helyzet. Sajátos módon az 1917 őszén Caporettónál kivívott győzelem is a gondokat szaporította, hiszen az ott hadifogságba esett olaszok élelmezése a Monarchiára hárult. Az áttörés ugyanakkor újból megnövelte a katonai vezetők elszántságát: a 12. isonzói csata sikerét miért ne lehetne megismételni a Piavénál? Az offenzív stratégia hatékonyságát közvetve bizonyította az is, hogy az antant 1917 végén úgy határozott: az új esztendő elején védelmi képességeit fogja erősíteni. Az amerikai haderő Európába érkezéséig hátralévő időt a szemben álló felek egyaránt kritikus jelentőségűnek tekintették, és ennek megfelelően alakították a követendő stratégiát. A központi hatalmak úgy látták, ez az utolsó nagy lehetőségük a döntő áttörés kivívására, az antant pedig ennek kivédését tekintette alapvető fontosságú feladatának.

A Monarchia haderejének a Piave folyónál kellett volna megismételnie a caporettói csodát

Mindezek szellemében 1917. november 6-án, a rapallói tanácskozáson határozat született arról, hogy az olasz haderőt megerősítik öt angol és hat francia hadosztállyal (összesen 230 ezer katonával), 1000 löveggel, illetve 100 repülőgéppel. Emellett a caporettói vereség okainak feltárására vizsgálóbizottságot hoztak létre, amelynek megállapításaival összhangban, továbbá a nyugati hadszíntér tapasztalatait felhasználva a Hétközség-fennsík–Monte Grappa–Piave vonalon mélyen tagolt, rugalmas védelmi rendszert épített ki az olasz katonai vezetés. A megerősített állásokba húzódó, az antant teljes támogatását élvező olasz haderő leküzdése még egy teljes értékű csapatokból álló ellenfél számára is komoly feladat lett volna. A Hétközség-fennsíktól a Piave folyó mentén a tengerpartig húzódó, mintegy 110 kilométeres fronton felsorakozott osztrák–magyar haderő azonban 1918 tavaszán nem tartozott ebbe a kategóriába. Katonai szempontból szinte minden amellett szólt, hogy maradjon védelemben. Ez volt a véleménye például Svetozar Boroevic tábornagynak is: a Piavénál álló hadseregcsoport parancsnoka szerint a caporettói áttörés eredményeképpen a Monarchia védelme hadászatilag megoldott, ugyanakkor a lerövidült és megerősített olasz arcvonalat úgysem tudná a birodalom hadserege áttörni, ezért hazardírozás lenne elégtelen erőkkel megkísérelni az offenzívát.

Az osztrák-magyar csapatok nemcsak az élelmiszer-utánpótlást illetően álltak rosszuk,
a lőszerrel is takarékoskodniuk kellett

Rossz döntések sora

Az említett offenzíva legfőbb támogatója Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének 1917-ben menesztett vezérkari főnöke volt, akinek az idők folyamán valósággal a rögeszméjévé vált a Hétközség-fennsík felőli támadás terve. Hivatali utóda, Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes pedig nem érezte magát abban a helyzetben, hogy a még mindig nagy tekintélyű Conraddal nyíltan szembehelyezkedjen. Annál is kevésbé, mert a vezérkar hadműveleti osztálya szintén helyeselte az észak-itáliai támadást, igaz, nem feltétlenül ott, ahol Conrad azt egyedül lehetségesnek tartotta. A végső szót az uralkodó, Károly mondta ki, aki az offenzíva végrehajtása mellett foglalt állást – inkább a német szövetséges iránti hűség igazolása miatt, semmint meggyőződésből.

A támadók lényegesen kevesebb repülőgépet vethettek be,
mint a brit és francia erőkkel megerősített olaszok

Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc ezzel kapcsolatban megjegyzi: a döntés végzetesnek bizonyult, hiszen a legfőbb hadúr olyan hadművelet megindítására adott parancsot, amelynél feleslegesebb és értelmetlenebb kevés akad a hadtörténelemben, mivel a kitűzött célok elérésére semmiféle reális esély nem kínálkozott. Ezzel a döntésért, illetve a végrehajtásért felelős személyek túlnyomó többségének tisztában kellett lennie. A súlyos vereség törvényszerűen következett a siker kivívásához szükséges feltételek hiányából, amihez hozzájárult a tervezés és a megvalósítás során elkövetett hibák sora is.

Az olaszok elleni offenzíva egyébként kezdetben egyáltalán nem élvezett elsőbbséget a Monarchia hadvezetésének 1918-ra vonatkozó elképzeléseiben. Arthur Arz von Straussenburg tábornok, vezérkari főnök mindenekelőtt – a caporettói győzelemhez nyújtott szövetségesi segítséget viszonzandó – osztrák–magyar támogatást ígért a nyugati hadszíntéren tervezett nagyszabású német hadművelethez. Ez azonban hamarosan lekerült a napirendről: 1918 februárjának végén a katonák helyett nehézütegek indultak útnak nyugatra, míg a német hadvezetés azt kívánta, hogy a Monarchia aktivizálja magát az olasz fronton, ott, ahol 1917 végén fontos változások történtek a birodalom haderejét illetően. A Délnyugati Front parancsnokságának megszüntetésével az arcvonal a Conrad-hadseregcsoport (10. és 11. hadsereg), illetve a Boroevic-hadseregcsoport (6. hadsereg és Isonzo-hadsereg) között oszlott meg. Természetesen mindkét parancsnok maga akarta végrehajtani a fő támadást, s mivel sem a vezérkari főnök, sem az uralkodó nem tudott igazságot tenni a riválisok vitájában, szükségképpen rossz döntés született: legyen két fő támadás, megközelítőleg azonos létszámú csoportosításokkal végrehajtva.

A szemben álló fél légi fölénye miatt az osztrák-magyar légvédelemre komoly feladat hárult

Az erők egyenlő megosztása eleve reménytelenné tette az egész vállalkozást. Mindezt tetézendő, a hadvezetés még az amúgy hiányos állományú alakulatokat sem tudta ellátni. Nem állt rendelkezésre ugyanis a szükséges mennyiségű élelmiszer, bár hiába is lettek volna tele a raktárak, hiszen az utánpótlást nem lehetett mivel eljuttatni a csapatokhoz. Az első vonalakban harcolók éheztek, legyengültek. További problémát jelentett, hogy a támadás időpontjáról az antant már jó előre értesült, tehát a siker egyik fontos tényezőjének tartott meglepetés eleve nem létezett. Az offenzívában egyébként kizárólag osztrák–magyar alakulatok vettek részt, mivel a korábban az olasz fronton küzdő német csapatokat átirányították a nyugati hadszíntérre. A védőkkel szemben így nem is sikerült túlerőt felvonultatni – derül ki Galántai József „Az első világháború" című könyvéből. A 6833 ágyúval támogatott 54 osztrák–magyar hadosztályt 60 olasz hadosztály és 7550 ágyú várta. Az 524 szövetséges repülővel 280 osztrák–magyar gép vehette fel a harcot. 1918. május 28-án Boroevic tábornok nem véletlenül javasolta a támadás elhalasztását. Hiába irányították az arcvonalra az orosz hadifogságból hazatért katonák tömegeit, illetve a keleti fronton felszabadult hadosztályokat, azok nem akartak tovább harcolni. A támadás eleve kudarcra volt ítélve.

Esély nélkül

Az offenzíva 1918. június 15-én, hajnalban kezdődött a dél-tiroli arcvonalon, ahol Conrad volt a parancsnok. Mind a Hétközség-fennsíknál, mind a Monte Grappa magaslatánál harcolók komoly veszteségeket szenvedtek, így az alpesi offenzíva – Conrad tábornagy dédelgetett terve – hamar kudarcba fulladt.

Hadihidak híján csónakokkal kellett átkelni a Piavén

Boroevic frontszakaszán, a Piavénál a korábbi problémák mellett egy újabbal kellett szembesülniük a katonáknak: az időjárás június 11-től egyre romlott, a szüntelen esőzés miatt a folyó vízszintje folyamatosan emelkedett, ezért a parancsnok 13-án kérte a támadás kezdetének három nappal történő elhalasztását. De ekkor már megindult a Tonale-hágónál az elterelő hadművelet, ezért a katonai vezetés elutasította a kérést. Június 15-én hajnali háromkor tehát Boroevic tüzérsége is megkezdte az ágyúzást. Az első napok eredményei óvatos derűlátásra adtak okot, hiszen az Isonzo-hadsereg sikeresen létesített hídfőállásokat a Piave túlpartján. Június 19-ére azonban a támadók lendülete megtört, vészesen fogyott az élelem és a lőszer, utánpótlás pedig nem érkezett. A szakadatlanul zuhogó eső következtében ráadásul a folyó vízszintje 70 centimétert emelkedett, sodrása egyre erősebbé vált, ami a hadihidak épségét veszélyeztette. Boroevic ekkor már tudta, hogy a hadműveletet nem lehet tovább folytatni, ezért a csapatok visszavonására kért engedélyt; ezt végül június 20-án kapta meg a hadvezetéstől. A kivitelezésbe azonban sok hiba csúszott. Az olaszok által szétlőtt hadihidaknál összetorlódtak a katonák, akik egymásba kapaszkodva indultak a túlpart felé. De nem mindenkinek sikerült a gyors sodrású folyón átjutni.

A Boroevic-hadseregcsoport jobb szárnyát alkotó, József főherceg vezette 6. hadsereg ugyancsak komoly harcokba bonyolódott; nekik a Piavén átkelve a 10 kilométer hosszú és 3-5 kilométer széles magaslatot, a Montellót kellett volna elfoglalniuk. Támadásuk szintén június 15-én hajnalban vette kezdetét, az ellenséges tüzérség és légierő azonban hatékonyan akadályozta a hídépítést és az átkelést. Mindezek dacára sikerült hídfőt létesíteni a Montellón. Az ennek kibővítéséért vívott összecsapás közben viszont az áradó Piave az összes hadihidat elsodorta, ami kritikus helyzetbe hozta a túlparton a magaslatért harcoló osztrák–magyar csapatokat. József főherceg ebben a helyzetben válaszút elé állította a hadvezetést: erősítést küldenek vagy elrendelik a Montello már elfoglalt részeinek kiürítését.

A támadás időpontjában a folyó vízszintje 70 centimétert emelkedett, sodrása egyre erősebbé vált

Az olaszok azonban hamarabb léptek: 1918. június 19-én, délután két órától repülőgépekkel lőtték a parti állásokat, majd fél négykor – heves tüzérségi előkészítés után – megkezdődött az ellentámadás. A Montello visszafoglalására tett első kísérletük mindazonáltal eredménytelenül zárult. Másnap reggel öt órakor ismét elkezdődött a harc, amely végül csak este nyolckor fejeződött be. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, de az osztrák–magyar csapatok továbbra is kitartottak. Ugyanezen a napon hozta meg a már említett döntését a hadvezetés a visszavonulásról, amely nemcsak az Isonzo-hadseregre, hanem József főherceg erőire is vonatkozott. A Montello kiürítése és a partváltás lényegében zavartalanul lezajlott, az olaszok gyakorlatilag semmit sem vettek észre. Ezt jelzi, hogy 23-án erőteljesen ágyúzták a már üres osztrák–magyar állásokat.

Kell egy bűnbak

A teljesen értelmetlen és eleve kudarcra ítélt offenzíva során Boroevic 79 470, Conrad pedig 63 080 katonát vesztett: a hadművelet tehát összesen 142 550 osztrák–magyar áldozatot követelt. A bűnbak a támadás legfőbb szorgalmazója, Conrad tábornagy lett, akit az uralkodó felmentett beosztásából. Helyére József főherceg került.

Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc könyvükben rámutatnak: a nyár hátralévő részében a júniusihoz hasonló intenzitású hadműveletre már nem került sor, ám ez nem jelenti azt, hogy a fronton teljes nyugalom honolt. Olasz részről igyekeztek elhitetni a szemben álló féllel, hogy küszöbön áll egy nagyszabású offenzíva. Ennek érdekében az arcvonal kulcsfontosságúnak ítélt szakaszain rendszeresen indítottak helyi jellegű akciókat, ám ezeket a Monarchia egységei egytől egyig elhárították.

A Montello birtoklásáért öldöklő küzdelem bontakozott ki

A másik oldalon, az osztrák–magyar hadvezetésben a júniusi kudarc ellenére is élt a gondolat, hogy a stratégiailag kedvezőtlen frontszakaszok kiigazításához támadó hadműveletekre lenne szükség. Ezeket azonban német segítség nélkül nem lehetett megvalósítani. Márpedig a németek nem adni, hanem épp ellenkezőleg, kapni akartak csapatokat; egyre sürgetőbben szorgalmazták osztrák–magyar alakulatok átirányítását a nyugati hadszíntérre. Ezen óhajnak a Monarchia hadvezetése vonakodva bár, de eleget tett, s végül összesen négy hadosztályt adott át szövetségesének.

Fotó: bildarchivaustria.at