A pokol, amit a mai napig a „vérszivattyú” jelzővel illetnek

„Verduni vérszivattyú" – így nevezte el a köznyelv a francia és a német csapatok közötti legvéresebb ütközetet, az 1916. február 21. és december 19. között lezajlott verduni csatát. Utólag már tudjuk, hogy az első világháború leghosszabb és a Somme-i után második legvéresebb csatája a nyugati front legfontosabb fegyveres összecsapása volt. Ma már a francia elszántság jelképének tekintik, mégpedig a védők önfeláldozása miatt.

Verdun, az 1870–1871 közötti porosz-francia háborút követően, a franciák által kiépített védelmi vonal fontos erődítménye lett. A folyamatos német fenyegetés miatt a franciák az országuk keleti határán erős védelmi vonalat alakítottak ki, ennek egyik eleme volt a verduni erőd.

Az első világháború kitörését követően, még 1914-ben, a város és az erőd ellenállt a heves német rohamnak, holott a támadók még a híres, 46 tonnás, 419 milliméteres Kövér Berta (Big Bertha) ágyút is bevetették. A kialakuló patthelyzet nemcsak Verdunre, hanem az egész nyugati frontra jellemző volt. Az 1915-ös kitörési kísérletek mindkét oldalon meghiúsultak – a németek Ypres-nél, a britek Neuce Chapelle-nél, a franciák pedig Champagane-nél próbálták meg áttörni a megmerevedett frontvonalakat –, és minden harcoló fél óriási veszteségeket szenvedett.

Ezt követően, 1916-ban a német vezérkari főnök, Eric von Falkenhyan taktikát váltott, s úgy gondolta, hogy bár az áttörés nem lehetséges, de a franciák legyőzhetőek, ha jelentős veszteségeket szenvednek. Úgy tervezte, hogy ott támadja meg a franciákat, ahol nem tudnak visszavonulni, így a folyamatos harcokban lemorzsolódnak. A csatamező megválasztásakor a német hadvezetés igyekezett olyan helyet találni, ahol az utánpótlási körülmények a németeknek kedveznek. A választás azért esett Verdunre, mert három oldalról elszigetelt volt, emellett elzárta a Párizsba vezető utat, ráadásul egy német vasútvonal mindössze húsz kilométerre futott a településtől. Mindezek mellett az erődöt gyengén védték, a németek jól tudták, hogy a legtöbb tüzérségi löveget elszállították onnan.

A támadás megkezdése előtt Falkenhayn tábornok ezt írta II. Vilmos császárnak: „A franciákat egy hajszál választja el az összeomlástól. A tömeges áttörés – mivel az erőforrásaink sem elegendőek hozzá – felesleges. Amit viszont megtehetünk, az az, hogy kényszerítjük a francia vezérkart. hogy minden emberét bevesse. Ha ezt megteszik, a francia erők kivéreznek."

A csata 1916. február 21-én, a németek kilenc órán át tartó tüzérségi támadásával kezdődött. A támadás tüzérségi előkészítésére 1200 (más források szerint 1400 ágyút) használtak, amelyek a fronttól tíz kilométeres távolságból zúdították az össztüzet az erődre, összesen több mint egymillió lövedéket lőttek ki. Ezt követően három német hadtest indított támadást. Haditechnikai érdekesség, hogy a németek ebben a csatában használtak először lángszórókat a francia lövészárkok megtisztítására. Bár kezdetben két francia zászlóalj két napig valamelyest feltartotta a támadókat, végül kénytelenek voltak visszavonulni, így a németek február 23-ra már több, mint négy kilométert haladtak előre.
Másnap azonban megérkezett a francia erősítés. Majd még ezen a napon a francia vezérkari főnök, Castelnau tábornok Philippe Pétain tábornokot nevezte ki a verduni körzet parancsnokává, és a második francia hadsereget a területre rendelte. Ráadásul egy hatalmas hóvihar is nehezítette a németek támadását, így franciák néhány napon belül 90 ezer katonát és 23 ezer tonna utánpótlást szállíthattak Verdunbe.
Mivel a németek nem tudtak további sikereket elérni a Verdun elleni frontális támadással, március elején inkább a szárnyakra csoportosították át erőiket.

Három hónapos véres harc után sikerült csak némi eredményt elérniük, két falut és egy erődöt elfoglalniuk. Júniusban egy újabb, a Souville erőd ellen indítottak támadást, ám hiába használtak mérgesgázzal töltött lövedékeket, s hiába vetettek be 60 ezer katonát a rohamokban, a szeptember 6-ig tartó küzdelemben nem sikerült bevenniük az erődöt.

Aztán az 1916. július 1-jén megkezdődött Somme-i csata miatt a németeknek számos tüzérségi egységet ki kellett vonniuk a verduni harctérről, hogy az északabbról támadó csapatokat fel tudják tartóztatni.
A francia ellentámadás 1916. október 21-én indult meg, a folyamatos sikerek után a december 11-i végső rohammal tudták a németeket visszaszorítani a február 21-i állásaik mögé.

Az első világháború leghosszabb csatájában 65 francia hadosztály (a teljes francia haderő fele) vett részt. A legfrissebb kutatások szerint a franciák vesztesége 460 ezer fő volt, csak a hadifoglyok száma meghaladta a 65 ezret. Ezzel szemben a németek „csak" 280 ezer katonát vesztettek el a verduni vérszivattyúban.

S bár idén annak is száz éve lesz, hogy elhallgattak a fegyverek Verdunnél, azt kevesen tudják, hogy az első világháborúban okozott sebek még a mai napig nem hegedtek be, így az egykori csatamező területe „vörös zónának" számít, ahova csak nagyon kevesen tehetik be a lábukat. Bár a háború előtt számos település és farm volt itt, a 42 ezer hektáros terület olyan komoly környezeti károkat szenvedett el, hogy még a mai napig lakatlan. A háború végén a francia kormány úgy döntött, felméri a károkat és felbecsüli, hogy mennyibe kerülne helyreállítani az eredeti helyzetet. A pontos összeg nem ismert, viszont valószínűleg nagyon sok nullát tartalmazhatott a szám vége, mivel az a döntés született, hogy a területet katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítják.

Egyébként nem véletlenül tilos ide a belépés. Bár a térség már újra kizöldült, a területet még mindig számtalan bombatölcsér tarkítja. És besült robbanószerkezetekből is rengeteg akad még a környéken. Ráadásul nemcsak normál, hanem mérges gázzal töltött robbanótölteteket is könnyen találhatnak az erre járó. A terület mentesítésével foglalkozó kormányügynökség szakértői szerint „még legalább 300 év", amire minden besült robbanószerkezetet megtalálnak és hatástalanítanak, vagyis az elkövetkező három évszázadban szinte biztos, hogy lakatlan lesz az egykori erőd környéke.