A szolnoki csata

A kápolnai csata kimenetele és Dembiński leváltása (megpuccsolása) ellenére a szolnoki terv továbbra is élt. Ennek értelmében a két tábornok, Vécsey és Damjanich március 5-én megindították a támadást. Mozgásukat és vonulásukat a város felé jótékonyan leplezte a szokatlanul vastag ködfüggöny. Szolnokon Karger, tőle nyugatra, Abonyban pedig Ottinger tábornok dandárja állomásozott, előbbi mintegy 6000, utóbbi nagyjából 1500 fővel. A magyarok 12 000 emberrel támadtak. Bár az abonyi egység gyorsan segítségére tudott volna sietni Kargernek, Szolnokon túl későn vették észre a közeledő honvédcsapatokat. Karger nem vette komolyan a hídfőt fenyegető támadást, így alakulatának nagy részét délen, a vasútvonalnál állította fel. Támaszpontja az indóház volt, ez elé állíttatta fel azt a hatfontos üteget, amellyel Damjanichéknak majdnem meggyűlt a bajuk. A magyar tábornok serege ugyanis éppen lőtávolban nyomult előre, hogy elvágja a császáriak visszavonulási útját Abony felé, amikor az üteg tüzet nyitott. A 3. honvédzászlóalj parancsnoka „félrehúzódj" jelzést adott, ám ekkor valami olyasmi történt, amire senki nem gondolt előre. A zászlóalj dobosa ugyanis kicsit többet ivott a csata előtt a kelleténél, így fittyet hányva a parancsra, a visszavonulás helyett a roham jelzését ütötte. A zászlóalj gondolkodás nélkül nekirontott az ágyúknak, mire azokat azonnal visszavonták állásaikból, Damjanich katonái pedig benyomultak a városba. Innentől kezdve a honvédeknek nem volt nehéz dolguk. A Damjanich-csapat a Tisza-hidat védő kis létszámú ellenséget futamította meg, az időközben megérkező Vécsey-féle hadosztály pedig egy császári lovasosztálynak rontott neki, amelynek zömét egyszerűen a Zagyvába szorította. Bár ekkorra óriási késéssel Abonyból is megérkeztek az osztrák sereg katonái, rövid harc után vissza is vonultak.