A világtörténelem legendás hadseregei (3. rész)

Terció – így nevezték a kora újkori spanyol hadsereg gyalogságának legképzettebb és legerősebb egységét. Kialakulásának gyökerei 1496-ra datálhatók, amikor is Ferdinánd király, az általa kiadott általános hadrendi utasítással kialakította a spanyol gyalogság szervezetét. Létrehoztak az úgynevezett „capitania"-kat, amelyekben 100-600 gyalogos szolgált számszeríjakkal és kerek pajzsokkal felszerelve. Mellettük pikások és kezdetleges tűzfegyverekkel ellátott katonák is szolgáltak az egységekben. A gyalogság történetének következő fontos fejezete 1535-ben kezdődött, amikor az Itáliában állomásozó spanyol seregeket három nagyobb egységre osztották fel. Ekkor jött létre a Tercio de Lombardi, a Tercio de Nápoles és a Tercio de Sicilia, azaz hivatalosan is megalakultak a terciók. Az egységek az elkövetkező évszázadokban sok csatában harcoltak.

Gusztáv Adolf svéd hadserege

A 17. század elejére Svédország európai hatalommá vált – ez főleg Gusztáv Adolf királynak volt köszönhető. Az uralkodó a protestáns szövetség élére állt és ezzel biztosította azt, hogy a század világháborújának is emlegetett harmincéves háború ne terjedhessen át a svéd területekre. A király hadserege 1630. május 31-én a Tre Konor nevű, ágyúkkal sűrűn felszerelt hadihajóval indult el Németország felé, június 26-án Peenemündnél sikerült partra szállniuk. A sereg egészen Stettinig vonult, majd a hadműveleteket tovább folytatva szeptember 7-én a Lipcse közelében található Breitenfeld-hez ért, ahol összecsapott a német császári erőkkel. Jól szervezett hadseregének köszönhetően a svéd király országa történetének legnagyobb katonai győzelmét aratta, s ezzel Svédország felemelkedett az európai nagyhatalmak sorába.

A történészek a porosz hatalom megalapozójának I. Frigyes Vilmost tartják, aki nemcsak az országra később jellemző államvezetést alakította ki, hanem célként fogalmazta meg a minél erősebb hadsereg kialakítását is. A létszámokat felemelte, ám az erőszakos sorozás miatt sok iparos kivándorolt az országból, ami az ipar hanyatlását eredményezte. A király ezt úgy oldotta meg, hogy megtiltotta a gyapjú kivitelét, amelyből posztót készíttetett, s ebből minden esztendőben újraöltöztette katonáit. Ráadásul minden olyan felszerelést, amire szükség volt, Poroszországban állítottak elő. Utódja, II. (Nagy) Frigyes teremtette meg a porosz katonai bürokratikus államgépezet alapjait. Uralkodása ideje alatt a porosz állam a nagyhatalmak közé lépett, illetve a legnagyobb és a legszervezettebb hadsereggel rendelkezett. A porosz hadseregre jellemző „vasfegyelemet" később, a 19. században az egyesült Németország hadereje is átvette, s ez jellemezte a német katonákat az első, majd a második világháborúban is.

A kurucok

Kurucoknak azokat a katonákat – és a velük rokonszenvező civileket – nevezték, akik részt vettek a 17-18. századi Magyarország területén zajló Habsburg-ellenes felkelésekben. Az elnevezés eredete valószínűleg az 1514-es parasztháborúig nyúlik vissza, hiszen Dózsa parasztseregei is keresztesek – latinul cruciatus – voltak. Először Thököly Imre idején hívták így a Habsburgok ellen harcolókat, majd az elnevezés a Rákóczi-szabadságharcban résztvevő felkelő hadsereg katonáinál teljesedett ki, akik számos győzelmet arattak az általuk labancoknak nevezett császárhoz hű osztrák katonákon és Habsburg-párti magyarokon. A szabadságharc után a kurucok egy része külföldi szolgálatba állt, mások pedig alapítói lettek az új, császári-királyi huszárezredeknek.

Grande Armée – ezt az elnevezést kapta még 1805-ben a francia császár, Napóleon soknemzetiségű hadserege, amely megközelítőleg 1,2 millió katonából állt. Ebből hatszázezer ember alkotta a sorhadsereget, kétszázezer a honi hadsereget, négyszázezer pedig az úgynevezett tartalék hadsereget. Méretei és szervezeti sajátosságai miatt a Grande Armée-t az akkor világ legütőképesebb haderejének tartják a történészek. Napóleon a hadseregét a római légiók mintájára szervezte meg, amely egyszerűsége és átláthatósága lévén lehetővé tette az összehangolt vezetését. A három fegyvernem, azaz a gyalogság, a lovasság és a tüzérség egyaránt jelen volt az egységekben, amelyeket úgy állítottak össze, hogy önálló feladatvégrehajtásra is alkalmasak legyenek. Ezeket az egységeket nevezték hadosztálynak, amelyek merőben új manővereket alkalmaztak, s ennek köszönhetően számos csatában győzedelmeskedtek. A Grande Armée az oroszországi hadjárat során fokozatosan meggyengült, a végső vereséget 1815-ben, a waterloo-i ütközetben szenvedte el.

A zuluk

A 19. század első harmadára Dél-Afrikában az európai behatolás arra késztette a zulu törzsfőket, hogy egyesítsék törzseiket: így Dél-Afrika keleti, tengerparti részén létrejött az erőskezű Saka Zulu király vezetésével a viszonylag erős és egységes Zulu királyság. A 19. század második felében azonban aranyat és gyémántot találtak ezeken a területeken, így az angolok szemet vetettek a Zulu királyságra is. A területet, mint a brit birodalom részét, Fokföldhöz csatolva kívánták gyarmattá tenni. 1878 decemberében a brit főmegbízott kiprovokált nézeteltérésének köszönhetően hamarosan háború tört ki Zuluföld meghódításáért. A britek azt hitték, hogy a dárdás-pajzsos zulu hadsereg rövid idő alatt összeomlik, azonban tévedtek: 1879. január 22-én Isandlwanánál a gyarmati brit hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a zuluktól, 1750 katonájukból 1300-an vesztek oda. A zulu hadsereg ekkor írta be magát a legendás haderők sorába.

Brit gyarmati hadsereg

Ha már szó esett dél-afrikai vereségükről, említsük meg a brit gyarmati hadsereget, amely a maga nemében ugyancsak legendás. Egészen a 20. század második feléig az angol haderő legértékesebb része a gyarmati hadsereg volt. Az anyaországból és a gyarmatokról toborzott, zsoldos katonaság, amely állandó, harcszerű kiképzésben részesült, s gyakran volt lehetősége kipróbálnia tudását. Az elmúlt évszázadokban számos győztes és vesztes csatát és háborút vívtak – például Indiában, Irakban, Egyiptomban vagy Palesztinában – ahol be kellett vetni a brit gyarmati hadsereg alakulatait. Mindenképpen érdemes néhány szót ejteni a ghurkákról, azokról a nepáli harcosokról, akik a brit hadsereg egyik elit alakulatát alkották és alkotják a mai napig is. Jellegzetes fegyverük az előre ívelő nepáli kés.

Szeminol indiánok

A szeminol indiánok akkor írták be magukat a világ hadtörténelmébe, amikor 1814 és 1858 között három háborút is vívtak az Amerikai Egyesült Államok hadseregével. A floridai indián népcsoport tagjai a „fehér gyarmatosítók" területszerzési törekvései ellen fogtak fegyvert, s törtek borsot számtalanszor a jobban felszerelt és komolyabb fegyverekkel ellátott amerikai katonák orra alá. Harcuk eredménnyel zárult, 1934-ben az Egyesült Államok kormánya jóváhagyta az Indián Újraszervezési Határozatot (Indian Reorganization Act), amely bizonyos jogokat biztosított az indiánok számára, majd 1957-ben elismerték a szeminol nemzet szuverenitását.

A „’48-as" Magyar Honvédség

Szinte napra pontosan két hónappal az 1848. március 15-i forradalom kitörése után – május 16-án – Kossuth Lajos közzétette híres kiáltványát a honvédzászlóaljak felállításáról. Ehhez a dátumhoz szokták kötni a Magyar Honvédség megalakulását. További intézkedésként – július 11-én – az Országgyűlés képviselői 200 ezer újoncot és 42 millió forint azonnali hatályú hadihitelt szavaztak meg a nemzeti reguláris véderő, a honvédség megalakítására, novemberben az Országos Honvédelmi Bizottmány pedig a teljes magyar hadsereget felruházta a honvédség névvel. Ezen intézkedéseknek köszönhetően 1848 végére Magyarországnak 110 ezer katonája volt, s a Magyar Honvédség végig harcolta a szabadságharcot, több komoly hadisikert aratva. A magyar katonákat csak az osztrákok által segítségül behívott orosz cári hadseregnek sikerült megállítania.

A búrok

Az angolokkal vívott háborúkban bizonyított bátorságuk és szívósságuk tette ismertté a főleg holland, flamand, hugenotta, német és fríz származású telepesek összeolvadásából létrejött etnikai csoportot, a búrokat, akik a 17. századtól települtek le Dél-Afrikában. Az első búr háborúként elhíresült fegyveres konfliktus – 1880-1881 között – a britek és azon búrok között robbant ki, akik sikeresen lázadtak fel a brit kormány ellen és helyreállították függetlenségüket az akkor Transvaal-ként ismert dél-afrikai területeken. A második búr háború az elsőnél jóval hosszabb és véresebb volt, 1899 és 1902 között tartott. Az elsöprő brit túlerővel szemben – a birodalom 450 ezer fős hadsereget vetett be – a 80 ezer katonából álló búr seregnek nem volt esélye, ezért áttértek az úgynevezett gerilla harcra, amivel viszont jelentős veszteséget tudtak okozni a briteknek. A véres háborúban körülbelül 30 ezer katona és 28 ezer civil halt meg. E fegyveres konfliktus hozadéka volt az első koncentrációs táborok megépítése is, ahová a búr nőket és gyerekeket, valamint az elfogott gerillákat zárták az angolok.

(Folytatjuk!)

Fotó: Internet