Aki egyszer Thury György kardja alatt szolgált, sohasem kívánt mást

Thury György 1519-ben, egy felvidéki nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. Felmenőinek hősi vérvonala az Árpád-házig vezethető vissza: nagyapja, Thury Miklós, Hunyadi Mátyás (1458-1490) seregében harcolt, édesapja, Thury Gábor pedig a török elleni harcokban tüntette ki magát, így nem csoda, hogy ő maga is a katonai pályát választotta hivatásául.

Az első feljegyzés 1544-ből található róla, amikor huszárfőlegénynek léptették elő Ság várában, a mai Ipolyság területén, majd 1552-ben ismét írnak róla, amikor a palásti csatában egy török lovasság által már bekerített olasz hadtestet mentett meg a megsemmisítéstől.

A következő években Thury bajvívóként és sikeres portyáival egyaránt kivívta az elismerést, így hamarosan Léva várkapitányává, majd Bars vármegye főispánjává nevezték ki. Miután azonban I. Ferdinánd (1526-1564) ezeket az adományokat az erdélyi fogságból kiszabaduló Dobó Istvánnak juttatta, Thury György a Dunántúl egyik legfontosabb erőssége, Palota élére került. A várkapitányi feladatok nehézségei – ellátmány és zsold elmaradása, az erősség falainak elhanyagolt állapota – komoly fejtörést okoztak Thurynak, aki számos alkalommal benyújtotta lemondását I. Miksának, Bécs azonban ezt nem fogadta el.

Thury György egész életében szívén viselte a kardja alatt szolgáló katonaság sorsát, így az ellátási gondokat orvosolandó, egyre-másra vezette portyáit a hódoltság területére és számtalan párbajt vívott: a források szerint volt olyan török bajvívó, aki csak azért érkezett hazánkba, hogy összemérkőzhesse vele kardját. Az összecsapások híre és a törökök panaszos levelei persze Bécsbe is eljutottak és a haditanács megtiltotta Thurynak a viadalokat.

1566. júniusában – miközben a szultáni fősereg Magyarország felé tartott – Arszlán budai pasa 10000 fős seregével ostrom alá vette Várpalotát, amelyet Thury György 500 emberével védelmezett. A kapitány ismerte a törökök szándékát, segélykérő levelei az udvarnál azonban süket fülekre találtak, így fizetetlen hadinéppel kellett a közelgő veszedelemmel szembenéznie.

A várat a törökök június elején zárták körül, majd erős tüzérségi támadással és sáncok ásásával igyekeztek megvívni. A palotai védők vakmerő rajtaütésekkel tizedelték az ellenséget, sőt egyik éjjel a várból kitörő magyar huszárok hatalmas vérengzést vittek végbe a török táborban. A harcok csaknem két hétig tartottak, a túlerő ellenére a várőrség mindaddig ki tudott tartani, amíg a győri Salm gróf felmentő csapataival a vár alá érkezett, így a törökök feladták az erősség ostromát.  A kudarc Arszlán pasa életébe került, a nagyharsányi táborban Szulejmán megfojtatta.

Nem sokkal később Thury György lemondott Palota éléről, öccse, Márton javára, azonban nem sokáig maradt megbízás nélkül, ugyanis 1567-ben I. Miksa rábízta a stratégiai fontosságú kanizsai vár parancsnokságát. A kapitányi címmel járó gondok azonban itt is utolérték, így kénytelen volt újra a saját eszközeivel megoldani az őrség ellátását. Noha II. Szelim és I. Miksa időközben megkötötték a drinápolyi békeszerződést, a végeken ez az egyezmény aligha hozott nyugalmat. Ennek ellenére Thury – aki addigra már az ország elsőszámú bajvívójaként kiérdemelte a “magyar Cid", a “Dunántúl oroszlánja" nevet – eredményesen védelmezte a kanizsai határszakaszt. Kortársai szerint addigra több, mint hatszáz győztes párviadalt vívott.

Thury György híres volt arról, hogy megérzi a kelepcét, hiszen ismerte a törökök lesvetéseit, leshárításait és ravasz harcmodorának minden csínyját-bínját, 1571. április 2-án azonban a Somogy és Zala vármegyék határvidékén portyázó törökök mégis lesre csalták.

A kapitány és maroknyi csapata a mai Zalakomár közelében vette üldözőbe a martaléknak kibocsátott – környéket fosztogató – törököket, így futott bele az ellenség által felállított csapdába:

„Hirtelen aztán (Oroszton falu mellett) szemben találja magát a törökök deréklesével. Az erdőből minden oldalról tódul kifelé a török. Kétségbeesett küzdelem fejlődik ki. Thúry György és vitézei erősen tartják magukat, s nagy pusztítást visznek végbe az ellenség sorai közt. Már-már sikerül nékik visszanyomniok a támadókat, mikor Malkucs hatszáz pihent lovassal a hátrálók segítségére jön. A túlnyomó erő visszanyomja a mieinket a sáros völgybe, hol a lovak szárig, sőt hasig süppedtek a posványos iszapba. Thúry György lovát elvesztvén, a mocsárba esett. Páncélban lévén, csak nagy nehezen gázolt ki a sárból. Vida nevű apródja, látván ura veszedelmét, a már elesett Vitéz György deák lovát viszi hozzá, és segíti felülni. Thúry György féllába már a kengyelben volt, mikor a törökök körülfogták, s szép szóval megadásra szólítják. A felszólításra Thúry a pallosával közéjük vágván, így kiáltott:

Ebek, engöm pórázon nem hordoztok, egyik helyről másikra nem hurcoltok."

A törökök mindenáron élve akarták elfogni, többször is megadásra szólították fel, mire ő levette és elhajította sisakját, jelezve: elevenen nem kerül a kezeik közé. Kardjával még egy ideig osztotta a csapásokat, de a túlerő körbefogta, majd egy fejére mért hatalmas szablyaütéstől végleg a földön maradt.

A kapitánnyal együtt a csatamezőn halt meg vagy fogságba esett a kanizsai őrség színe-java. Thury György fejét az oszmánok Konstantinápolyba vitték, ahol állítólag különleges tiszteletadással temették el, testét pedig Zrínyi György helyeztette végső nyugalomra Kanizsán.