Algéria, az ötszáz évnyi háborúban született ország

Természetesen, a spanyolok számára magától értetődő casus bellit jelentett a dolog – mi az, hogy az általuk elüldözöttek ilyen közel találtak maguknak új hazát?! –, és Algéria tengerparti városainak lakói hamarosan a spanyol hadihajók ágyútüzének dörgésére ébredtek.

Algéria nem vállalta a katonailag egyenlőtlen küzdelmet, ezért a törököktől – egészen pontosan a török kalózoktól – kért segítséget. A törökök készséggel jöttek, segítettek – és maradtak. Kalózvezérük, Aruj Barbarossa (neve nyomán hívták a török kalózokat barbároknak) pedig létrehozta minden katonai junták ősét a szerencsétlen sorsú országban.

A törökök szeretnek sokáig időzni egy-egy meghódított területen ugyebár, így Algéria majd 250 esztendeig az Oszmán Birodalom részévé vált. Sajnos, a törököknek eszük ágában sem volt felhagyni a kalózkodással, mellyel gyakorlatilag lassan az egész tengerjáró világot maguk ellen fordították; először az USA, majd a britek és hollandok lőtték szét az észak-afrikai kikötőket és velük a török kalózflottát (1815-öt írunk ekkor). 

A spanyolok újra aggódni kezdtek a spanyolajkú algériaiakért, és lévén, „rokonszenvük" az angolok iránt már-már közmondásos volt, ezúttal ők érkeztek segíteni, megszállván az ország kikötőit. Ez a spanyol intervenció azonban rövid ideig tartott, Algéria néhány esztendeig békében élhetett, meglehetősen konszolidált török birodalmi „tagországként". Egészen 1830-ig.

Franciaországban ekkortájt tetőfokára hágott a gyarmatosítási kedv, így aztán a legkülönfélébb okokkal igyekezett megvetni lábát a fekete kontinensen. A törökök jelenléte kapóra jött, vagyis most a francia csapatok érkeztek algír földre mint felszabadítók.

Negyvenezres hadseregük rövid időn belül töröktelenítette az észak-afrikai országot, majd három évvel később már Algéria nem jelentett mást, mint Franciaország három megyéjét. A felszabadító hadműveletek során a civil lakosság közel negyven százaléka halt meg…

Az újonnan megszerzett országrészre csakhamar ezrével érkeztek a kontinentális Franciaországból betelepülők, őket és későbbi leszármazottaikat nevezték – jellegzetes csizmáik után – feketelábúaknak. Ők alapból francia állampolgárok voltak, de a gyarmat minden lakóját megillette a francia állampolgárság, feltéve, ha lemondott muszlim vallásáról (1947-től már erre sem volt szükség).

A második világháborúban alábbhagytak az algériai önállósági törekvések, ám a háború utolsó évében már megtörténtek az első összecsapások a gyarmatosítók és a függetlenségre vágyók között.

A franciák 1947-ben látszólag komoly engedményeket tettek a gyarmati státusz elviselhetőbbé tételére, de ez valójában nem jelentett mást, mint az ellenállás megosztására való törekvést. Ez eleinte sikerült is, ám a megszelídítettek közül hamarosan kiváltak a harcosabb elemek, létrehozván az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, az FLN-t. 

Hosszú szervezkedést-előkészítést követően 1954 novemberében az FLN fegyveres felkelést robbantott ki, velük szemben mintegy félmilliós francia sereg védte a gyarmattartó jogait. Kétévi véres harcokat követően, az időközben köztársasági elnökké avanzsált de Gaulle-nak elege lett, és elismerte Algéria önrendelkezési jogát, ám ez éppúgy bosszantotta a francia hadsereg szélsőséges vezetőit, mint az Algériában élő „feketelábúakat", így a háború tovább szedte áldozatait.

Az események egészen odáig fajultak, hogy a gyarmat megtartásának hívei még de Gaulle-t is megpróbálták eltenni láb alól, az általuk létrehozott terrorszervezet pedig, az OAS továbbra is folyamatos fegyveres provokációkkal próbálta megakadályozni Algéria függetlenedését. Szomorú summázata volt ez annak, hogy a gyarmati ország függetlenségének kérdésében a francia politika szereplői egymással is – szó szerint – hadban álltak.

A véres háború végül 1962 tavaszán tűzszüneti megállapodással fejeződött be, az esztendő nyarán – július 1-jén – pedig Algéria népszavazással nyilvánította ki függetlenségét, melyet Franciaország négy nappal később – ma pontosan ötvennyolc esztendeje – július 5-én hivatalosan is elismert.