Amerika kedvenc ellensége

Nobuo Fujita azonban 1942. szeptember 9-én hajtotta végre kísérleti támadását.
Pearl Harbor után a japánoknak nem volt visszaút. A lélektanilag hatásos, de stratégiailag óriási hibának bizonyult támadással megrángatták az oroszlán bajszát. Az USA hadba lépett, és minden erőforrását a háború szolgálatába állította. Jamamoto tengernagy, a japán tengeri és légierő parancsnoka sejtette, hogy az Államok elleni háború csak kudarccal végződhet, de megtette, amit elvártak tőle: a folyamatos csaták mellett újabb és újabb lehetőségeken törte a fejét, mivel lehetne kivívni a győzelmet. Végül arra jutott, hogy a civil lakosságot lelkileg megroppantva a hátországra kell csapásokat mérni, csak így kényszeríthető ki egy előnyös békekötés.

Az ötlet egyszerű volt, a kivitelezés viszont annál bonyolultabb feladat elé állította Jamamotót. Elrendelt egy próbatámadást, amelynek során japán tengeralattjárók gránátokat lőttek ki a nyugati partra, egy kaliforniai olajfinomítóra. A tényleges eredmény enyhén szólva is kétséges volt, de a közvélemény valóban felhördült, a hadügy pedig érthetően ideges lett. Jamamoto érezte, hogy jó úton jár, ám tisztában volt vele, hogy néhány tengeralattjáróval nem sokra megy. Az új ötlet a bombázás volt, a kivitelezés azonban újabb problémákat okozott. A kontinens nem Pearl Harbor, nem lehet csak úgy a partok mellett megállni egy anyahajóval.

Az admirális ekkor egy formabontó ötletet vázolt fel. Tengeralattjárókra szerelt repülőkben látta a megoldást. Így került a képbe pilótaként Nobuo Fujita.
1942 szeptemberében az I-25-ös japán tengeralattjáró, rajta egy Yokosuka E14Y hidroplánnal megközelítette Oregon partjait. Szeptember 9-én reggel hat órakor Fujita felszállt, és a part menti Brookings város melletti erdőre két gyújtóbombát dobott. A pilóta tapasztalt katona volt. 1933 óta repült, felderítőként részt vett a Pearl Harbor elleni támadás előkészítésében, majd az ausztráliai városok elleni attak felderítő repüléseire vezényelték. Oregoni akciójának azonban szó szerint nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mivel az esőzések miatt a tűz nem terjedt messze, majd csakhamar kialudt.

Fujita visszatért a tengeralattjáróhoz, s még nem tudhatta, hogy ezzel az akcióval beírta magát a történelembe. Bár a bombázás harci értéke a nullával volt egyenlő, Jamamoto elégedett volt: kiderült, hogy repülőgéppel be tud hatolni az Államok kontinentális részére, és ott bombázni tud civil területeket.
(Ami Jamamoto további terveit illeti, nem tartoznak szorosan írásunk tárgyához. 1945 elejére elkészült a két óriási I-400-as tengeralattjáró, amely már képes volt a gyomrában három zuhanóbombázó hidroplánt szállítani. Bevetésükre azonban soha nem került sor: az atombombák miatt Japán kapitulált, a két csodafegyver az amerikaiak kezére került, akik aztán rövid tanulmányozás után elsüllyesztették azokat, nehogy a szovjetek kaparintsák meg.)

Fujita az oregoni küldetés után 1944-ig folytatta légi felderítő tevékenységét, majd kamikaze pilótákat képzett ki. A háború után vaskereskedést nyitott, s békésen éldegélt egészen 1962-ig, amikor váratlan dolog történt. Brookings városában kinyomozták, ki is volt az a pilóta, aki annak idején ledobta a két bombát településük mellé, és – az amerikai-japán megbékélési folyamat gesztusaként – meghívták magukhoz Fujitát. A japán veterán elfogadta a meghívást, de meg is ijedt. Nem tudta, pontosan hogyan éreznek iránta az amerikaiak, így óvatos gyanakvással és családja ereklyéjével, egy 400 éves katanával, szamurájkarddal érkezett meg az Államokba. Utóbbit nem az erőszak, hanem a béke szimbólumaként vitte magával. Ez a kard volt nála minden bevetésen, hogy szeppukut tudjon elkövetni, elkerülve az esetleges fogságba esés szégyenét. A legnagyobb ajándék ez, amit egy japán szamuráj család leszármazottja adhat, Fujita mégis a városnak ajándékozta sajnálata jeléül.

A tisztelet kölcsönös volt. Brookingsben ünnepélyesen fogadták egykori támadójukat, a kardot pedig a városházán helyezték el.
Fujita és a brookingsi polgárok kapcsolata jobban elmélyült, mint bárki gondolta volna. (Tegyük hozzá: a két bomba nemhogy emberi életet nem követelt, de anyagi kárt is alig okozott.) Az évek folyamán a baráti viszony a nemzetek közötti megbékélés jelképévé vált. A kölcsönös tisztelet megmaradt, az egykori pilóta 1985-ben három brookingsi középiskolást hívott meg és látott vendégül Japánban. A gesztus kapcsán Ronald Reagan elnök is elismerését fejezte ki.
Innentől Fujita visszajáró és bármikor szívesen látott vendég lett Brookingsben. 1992-ben „békefát" ültetett azon a helyen, ahová bombáját ledobta, három évvel később pedig személyesen költöztette át a város által nagyra becsült kardját új helyére, a könyvtárba, ahol a mai napig látható.

1997-ben Brookings díszpolgára lett, de új címének már nem sokáig tudott örülni: még abban az évben, 85 éves korában egy japán kórházban meghalt. Egy évvel később a lánya Fujita hamvainak egy részét az apja által ültetett békefánál temette el.

Bár Fujita azzal írta be magát a történelembe, hogy ő volt az egyetlen ember, aki légi támadás során bombát dobott az Egyesült Államok hátországára, háború utáni tevékenysége sokkal fontosabb lett annál a szeptember 9-én végrehajtott akciónál. A kölcsönös megbocsátás és megbékélés szimbólumává vált, az egykor egymással háborúzók új korszakának megtestesítőjévé.
Ahogyan emlegették, ő volt Amerika kedvenc ellensége.