Az olasz Sztálingrád

A szicíliai partraszállás során a kanadai hadosztály a kijelölt partszakasz kellős közepén ért volna földet, két oldalt amerikai és brit erőkkel egyetemben. Az invázió első pillanatai igencsak tragikusan kezdődtek, ugyanis a szövetségesek közeledő hadihajóit német tengeralattjárók várták a partközelben. Három kanadai csapatszállító, rajta hatvan katonával és körülbelül ötszáz haditechnikai eszköz merült hullámsírba, pedig a szárazföldi csapatok még el sem indultak. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a védekező olasz erők, kiábrándulva a háborúból, már nemigen akartak harcba bocsátkozni. Így a kanadaiak viszonylag kis ellenállás mellett tudtak hídfőt kiépíteni a part mögött. Első bevetésük alkalmával ötszáz hadifoglyot ejtettek.

A civil lakosok felszabadítókként ünnepelték a szövetségeseket, és ahol tudták, segítették előrenyomulásukat. Mind Patton, mind Montgomery megrészegülni látszott a könnyen szerzett dicsőségek hatására. Ugyanígy katonáik is, akik veszélyérzete egyre inkább alábbhagyott. Később súlyos árat fizettek gondatlanságukért.
Az amerikaiak és britek közös célja Messina elérése volt. Mindkét hadsereg elsőként akarta elérni az Olaszországba egyenes utat jelentő várost. Miután 1943 szeptemberében Messina felszabadult, a két tábornok egymás utáni hajszája „Európa csizmája" területén is folytatódott. A fő cél ekkor már Róma bevétele volt.

Az amerikaiak felsorakoztak Cassino ellen, ahová Montgomery seregeit is várták az átütő siker érdekében. Ám ő megosztva erőit a kanadai hadosztályt pár brit csapattal együtt keletre, Ortona felé irányította. Azt remélte, hogy itt kisebb lesz az ellenállás, így Pattont megkerülve már Rómában fogadhatja szövetségeseit. Nem számolt azonban a kedvezőtlen időjárással. A szüntelenül zuhogó eső hatalmas sártengert hozott létre, amelyekben a harckocsik és az ostromhoz szükséges tüzérségi ágyúk elakadtak, sok esetben el is merültek. Az előretolt kanadai 1. gyalogoshadosztály egyedül maradt.

Ortona városát a Moro folyó választotta el tőlük. December 5-e éjjelén megkísérelték az átkelést, ám a jól képzett és tapasztalt német ejtőernyősök már vártak rájuk. A gázló mindkét oldalán szögesdrót fogadta a kanadaiakat. A lelassult, sok sebesüléssel járó előrehaladás közepette a német lövészek találomra válogattak a védtelen katonák között. Három napjukba telt, mire végre sikerült egy nagyobb erőnek átkelnie a folyón és ideiglenes védvonalat kialakítani a túlparton. Ám a város ostroma még hátra volt.

A rohamra felkészülő szövetségesek elborzadva látták, hogy a város előtt még egy hatalmas nyílt, völgyszerű terület is húzódik, amit képtelenség lett volna megkerülni, azon átkelni viszont egyenlő volt az öngyilkossággal. A tisztek légi támogatást és a harckocsik bevárását követelték, ám Montgomery előtt mindössze a várt dicsőség gondolata lebegett. Támadást rendelt el. Háromnapi folyamatos próbálkozások ellenére sem sikerült előrébb jutni. A csatatér első világháborút idéző mészárszéknek tűnt…

December 11-én a hadosztály egy gyalogosezrede és egy páncéloszászlóalja elkeseredett rohamra indult a vízmosáson túl végén lévő első ház elfoglalására. A háromemeletes épület tökéletes fedezéknek tűnt. Ám megközelítve azt, egy német páncélosegység gördült ki mögüle, megfékezve a támadókat. Füstgránátok leple alatt december 14-e délutánjára végül sikerült megfutamítani a német előőrsöt, elfoglalva a völgyszéli magányos házat. A lövészszázad, amely bejutott a házba és védelmi állásokat alakított ki, további támadó parancsot kapott, ám a parancsnok képtelenségnek tartotta a továbbhaladást. A roham elején negyven embere volt, de mire átlépték a ház küszöbét, már csak tizenheten maradtak.

A hadosztályért felelős parancsnok, Chris Vokes dandártábornok próbálta Montgomeryt meggyőzni a stratégia helytelenségéről, még inkább annak teljes hiányáról, ám úgy tűnt, hogy a marsall valójában feláldozhatókként tekint a kanadai erőkre. További négy század próbált átjutni a vízmosás túlsó felére. A háromszázhúsz főből mindössze százhatvanketten értek át. Habár ők jelentették, hogy jól láthatóan a várost kiürítették a németek, ami rossz előjelnek bizonyult, Montgomery mindezt úgy értékelte, hogy az ellenség meghátrált.

Valójában az elhagyatott házakat lerombolva a védekezők útakadályokat emeltek és szinte minden ajtóba, utcasarokra botlódrótos aknákat telepítettek. Az elnéptelenedett utcákon figyelmetlenné váló kanadaiak hamar megtanulták, hogy minden bútor, minden küszöb, minden rom veszélyes. A gerillaként leselkedő németek ellen azonban egy igencsak hathatós stratégiát dolgoztak ki. A házfalakba puskagránátokat lőttek, és az így keletkező „egérlyukakon" át végeztek ellenfeleikkel.

Az ekkorra már „olasz Sztálingrád"-ként emlegetett ortonai csata december 28-án fejeződött be. A német parancsnok belátta, hogy a szövetségesek sosem fogják feladni, akármilyen veszteségeket is szenvednek, ezért mentve saját katonáit, fehér zászlóval vonult ki a senki földjére. A csaknem egy hónapon át tartó küzdelem végére 2 600 kanadai, 800 német és 1 300 civil vesztette életét.