Az őrült terv: az Északi-sark felolvasztása
Szöveg: Szűcs László | 2016. április 3. 13:44Még sohasem volt ilyen kevés a tengeri jég az Északi-sarkvidéken – adta hírül a héten több internetes hírportál is. A gyorsuló globális felmelegedés következtében az egy évvel korábbinál 13 ezer négyzetkilométerrel kisebb a jégtakaró területe, s ennek a jövőben még komoly kihatása lehet az egész bolygó klímájára. Ma már igyekszünk megóvni az arktikus jégtakarót, azonban nem is olyan régen még komoly tervek születtek arra, hogy miként „jégtelenítsék” az Északi-sarkot.
A terv megvalósítása azon az elméleten alapult, amit Petr Mihajlovics Boriszov szovjet tudós 1957-ben dolgozott ki: egy méretes, az óceánok víztömegeit megkavaró propellerekkel felszerelt gátat építettek volna a szovjet birodalom keleti felétől egészen Alaszkáig, amivel a Golf-áramlat irányát módosították volna oly módon, hogy a világot átszelő, az éghajlatot nagymértékben befolyásoló áramlat a meleg, sós vizet az északi területekre sodorja, amivel az Arktiszt felmelegíti, hónapok alatt elolvasztva ezzel az északi földek jegét.
22 millió négyzetkilométeres területével ugyanis hiába volt a Szovjetunió a Föld legnagyobb állama, területének egy részét egész évben jég borította. A hidegháborús fegyverkezési versenyben viszont csak úgy tudott volna az amerikaiak mellett maradni, ha jelentősen növeli az ásványikincs-kitermelését. Mindez – legalábbis a szovjetek szempontjából – számos előnnyel bírt volna, ám – minden valószínűség szerint – a Föld többi országára nézve végzetes és visszafordíthatatlan következményekkel járt volna.
Boriszov arról álmodott, hogy a 70 milliárd rubeles (akkori értéken nagyjából 16 milliárd, ma körülbelül 138 milliárd dolláros) terv megvalósításába az Egyesült Államokat, Kanadát, Japánt és Észak-Európát is bevonja, hiszen elvileg mindannyian részesültek volna a melegebb éghajlat kedvezőbb hatásaiból.
Bármilyen meglepő, de az USA nem zárkózott el azonnal a tervtől, és az 1960-as elnökválasztási kampányban mind Richard Nixon, mind pedig John F. Kennedy foglalkozott a „Szibéria-Alaszka-gáttal". Szerencsére a grandiózus tervből végül semmi nem lett, ám a dokumentumok megőrizték a mai gondolkodásmóddal már csont nélkül „őrültségnek" aposztrofált projekt számos részletét.
Egyébként tévedés azt hinni, hogy az Arktisz éghajlat-módosításának terve az „agyament" szovjet tudós fejében fogalmazódott meg először – mondhatni Boriszov csak továbbgondolta mindazt, amit néhány évtizeddel korábban más nemzet kutatói már elképzeltek. A meleg, felolvadt Északi-sark képe ugyanis már a 19. század óta izgatta a mérnökök fantáziáját. Nathaniel Shaler, a Harvard Egyetem geológusa még az 1870-es években vetette fel, hogy mennyi előnnyel járna, ha sikerülne felmelegíteni a Bering-szorost. Hiszen így még több növényt lehetne termeszteni a területen, a kevesebb jég pedig a hajózás szempontjából lenne előnyös…
Aztán 1912-ben, a Titanic katasztrófáját követően ismét napirendre került a kérdés, hiszen a jéghegyek felolvasztásával biztonságosabbá tudták volna tenni a transzatlanti hajóközlekedést. A Caroll Livingston Riker mérnök, gyáros és feltaláló által javasolt módszer a meleg Golf-áramlat és a hideg Labrador-áramlat „összeütköztetését" célozta meg, megváltoztatva ezzel a térség éghajlatát. Szerencsére ez a terv is csak papíron valósult meg.
