Az utolsó dobás

A németek mindazonáltal kitartottak eredeti stratégiai koncepciójuk mellett: Franciaország összeroppantásához előbb a kontinensen harcoló brit erőket kell elsöpörni. Mivel azonban teljesen kilátástalan volt a gyorsan helyreállított brit vonalak elleni közvetlen támadás, ezúttal a franciákat vették célba. A „Georgette" hadművelet tanulságát ugyanis abban látták, hogy a La Manche felé irányuló offenzívát megelőzően el kell csalni a francia csapatokat a Somme folyótól, illetve Flandriából. A feladat tehát egyértelmű volt: a franciák ellen indított elterelő hadművelettel kimozdítani az északon (Amiens-nél és Flandriában) állomásozó tartalékjaikat, így megteremteni a britek megsemmisítésének feltételeit.

A német vezérkar úgy vélte, a franciák nehezebben pótolhatják az emberveszteséget, ráadásul a „Michael" és a „Georgette" hadműveletek után a frontvonaluk is meghosszabbodott, hiszen annak északi végpontja az Oise folyótól a La Manche-hoz közelebb, egészen a Somme partján fekvő Amiens városához került. Az ellenfél lehetőségeit azonban tévesen ítélték meg, mert noha a védők valóban nem pótolhatták teljes mértékben saját erőkkel a veszteségeket, már számíthattak az Egyesült Államok haderejének támogatására (1918 májusában 700 000 amerikai katona volt a kontinensen). A német hadvezetés abban a meggyőződésben cselekedett, hogy a francia védelmet súlyos, sőt katasztrofális helyzetbe hozza akár egy kisebb méretű támadás is.

A haderőt Paul von Hindenburggal közösen irányító Erich Ludendorff tábornok az offenzívára a Montdidier és Reims közötti mintegy 120 kilométer széles arcvonalat szemelte ki, ahol 38 hadosztályt, illetve 5263 löveget sorakoztatott fel. Csapataival szemben huszonegy – túlnyomóan francia – hadosztály és mindössze 1400 ágyú állt. Túlereje azonban kevés volt ahhoz, hogy a frontszakasz teljes szélességében egyidejű támadást indítson, ezért Ludendorff négy különálló akciót készített elő, így lehetősége nyílt a tüzérség átcsoportosítására. A legnagyobb csapást a 7. hadseregnek kellett mérnie, a kiszemelt arcvonal közepe táján.

Az 1918. május 27-én indult támadás felkészületlenül érte a védőket, a németek már az első napon több mint 20 kilométert nyomultak előre. Ludendorffot meglepte a gyors siker, de elkövette ugyanazt a hibát, amit a britek elleni offenzívák során is: menet közben változtatott a stratégiai koncepción. A franciák elleni támadás eredeti célja ugyanis a brit erőkre Flandriában mérendő csapás előkészítése volt. A hadművelet eredményeit látva viszont a német parancsnok úgy vélte, kivételesen kedvező lehetőség adódott a francia hadsereg megsemmisítésére, melynek érdekében még a Flandriában álló hadosztályait is átcsoportosította.

Ezzel összhangban a 7. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy nyomuljon tovább a Marne folyóig. A cél Reims városának elfoglalása volt, és ebben az offenzívában már az 1. hadsereg is részt vett. A németek hamarosan – 1914 után másodszor – elérték a Marne-t (Château-Thierry városánál), és alig 75 kilométerre álltak Párizstól, Reims bevétele azonban nem sikerült. Ily módon a Noyon és Reims között messzire előretörő 7. hadsereg zsákba került, ami lehetetlenné tette a támadás folytatását. Ezzel befejeződött a harmadik német offenzíva is, amely komoly térnyeréssel, de csak taktikai sikerrel zárult; a hadászati siker – akárcsak a „Michael" és a „Georgette" hadművelet esetén – újfent elmaradt.

Ki a zsákból!

A mély beékelődés ráadásul szinte tálcán kínálta az antant számára az ellentámadás lehetőségét. A nagy áldozatok árán szerzett terület feladásáról természetesen szó sem lehetett – egy ilyen lépés komolyan rombolta volna a harci morált –, így a német hadvezetésnek csak egy lehetősége maradt: az újabb offenzíva, kiegyenesítendő a frontvonalat.

1918. június 9-én Ludendorff tavaszi támadássorozatának immár a negyedik hulláma kezdődött meg, ezúttal Compiégne irányába. Ez a próbálkozás már nem érte váratlanul a franciákat, és minimális területi veszteség árán útját állták az ellenségnek; a június 14-én leállított akció tehát nem érte el a célját. A harmadik és a negyedik támadással – amelyek tulajdonképpen egyetlen hadműveletbe olvadtak össze – ugyanakkor jelentős területet foglaltak el a németek, hiszen egyes helyeken 60 kilométer mélységben nyomultak be az antant állásaiba. Ám mindezért hatalmas árat kellett fizetniük: a március 21. óta folyó tavaszi offenzíva során ekkorra már nagyságrendileg félmillió katonát vesztettek, ugyanannyit, mint a szívósan védekező brit–francia erők, illetve a harcokba az oldalukon mind nagyobb számban bekapcsolódó amerikaiak.

Az antant azonban lényegesen könnyebben pótolhatta a veszteségeit, mint a németek, akik bár az állóháború évei alatt soha nem foglaltak el ennyi területet, a szénájuk mégis rosszul állt. Az új vonalakat sokkal nehezebben védhették, mint a korábbiakat, ugyanakkor nem volt erejük a támadások folytatására, hogy újabb területek birtokba vételével előnyösebb pozíciót alakítsanak ki. A visszavonulás természetesen továbbra sem jöhetett szóba, tehát mégis az előrenyomulást kellett erőltetni, mert amint az antant átveszi a kezdeményezést, minden elveszik.

A tavaszi offenzíva kudarcait látva a német külügyminiszter, Richard von Kühlmann is aktivizálta magát: 1918. június 24-én a Reichstagban azon véleményének adott hangot, hogy tisztán katonai eszközökkel – diplomáciai tárgyalások nélkül – nem lehet a háborút lezárni. Hindenburg és Ludendorff egyáltalán nem vette jó néven ezt a kijelentést, s követelésükre a tárcavezető lemondásra kényszerült.

Még egy próbálkozás

A német katonai vezetés tehát tovább erőltette a támadást: az ötödik hadművelet célja a „marne-i zsák" reimsi oldalának felszámolása, illetve Reims elfoglalása volt. Az akcióra 48 hadosztályt és 6353 löveget összpontosítottak, míg a szemben álló erők ezen a frontszakaszon 36 hadosztályt és 3080 löveget sorakoztattak fel. Az 1918. július 15-én kezdődött offenzívát a franciák már felkészülten várták: első vonalukat csaknem teljesen kiürítették, így a német tüzérségi tűz semmiféle kárt nem okozott a védőknek. A rohamra induló ellenséget pedig az antant sértetlenül maradt ágyúi kíméletlenül megritkították. A német csapatok – noha néhány kilométert könnyen előrejutottak, és a Marne folyón is átkeltek – szilárd francia védelembe ütköztek, így július 17-én le is állították a hadműveletet.

Másnap aztán jött a meglepetés: az antant francia vezetéssel indított ellentámadása a Marne folyónál, amely minden korábbinál világosabban Ludendorff értésére adta, hogy a számításai meghiúsultak. Már az első napon 12 ezer katonája esett hadifogságba, a német parancsnok pedig július 24-én kénytelen volt feladni a marne-i kiszögellést. Az offenzíva megtervezéséért és sikeres végrehajtásáért az antanterők főparancsnoka, a francia Ferdinand Foch tábornok marsallbotot kapott. A soissons–reimsi csatának nevezett hadműveletben már az amerikai hadosztályok is jelentős szerepet játszottak.

A németektől ezt követően az antant vette át a kezdeményezést, mellyel gyakorlatilag eldőlt a háború sorsa. Havonta negyedmillió amerikai katona érkezett az európai hadszíntérre, és ezzel az erővel szemben a németek már semmit sem tudtak kiállítani.

Fotó: archív